MAGYAR GRÁC
MAGYAR GRÁC
Azt mondta egy ügyes élcelő, hogy akik kiesnek a gráciából, azok Grácba vonulnak. A csendes Grácba, hol a légy köhögését is meg lehet hallani, s hol olyan olcsó minden – mint a katona, ha megöregszik.
Lapunk egy előfizetője, »egy penzionált ezredes«, aki a királyfiék ünnepélye alkalmával itt járt a fővárosban, szemet vetett a jó öreg Budára.
Szegény elhagyatott Buda, ha már te is megtetszettél valakinek!…
*
Azt írja tisztelt előfizetőnk, hogy itt jó lenne a szegény megöregedett katonatiszteknek.
Éppen nekik való lenne. A locsogó Duna széles tükrében elábrándoznának fiatalságukról, a lakatlan királyi vár (vagy hogy talán a citadella és a Hentzi-szobor) eszükbe juttatná dicsőségüket; az öreg Gellértnek kopasz feje az ő saját korukat.
Aztán csendes hely ez is, éppen mint Grác, kivált a Tabán. A főváros zajából ide alig jut más valami, mint akár Felső-Magyarország valamelyik kis falujába, ide is csak az újságok hozzák meg, hogy mi történt a világon – tegnap.
*
Megvan itt Grácnak vagy Pozsonynak minden előnye, még az olcsóság is.
Az öreg katonák, kik örökös zajban töltötték életüket, nem szeretik a zajt többé; no, az nincs is itt; ha nyáron a fürdőkkel nem tartanák fenn a közlekedést a döcögő omnibuszok, igazi csoda lenne, egy pesti vagy egy idegen ember megjelenése a Lajtán… akarom mondani a Dunán túli oldalon.
Ezek az omnibuszok adják meg Budának a nagyvárosi színezetet. Hanem az olcsóságát nem veheti el semmi.
Mintha mérföldek választanák el a fényűzésben, komfortban és élvezetekben kéjelgő testvér-várostól.
Csak a Duna szeli át, s mégis egy tenger fékszik köztük.
*
Valamikor a »Fővárosi Lapok«-ban olvastam, hogy egy budai polgár halt meg hetvenkilenc éves korában, ki még sohasem volt ideát Pesten.
Valóban, hiába van ott a törvénycikk, hiába írjuk egy szóval a két város nevét, maga az öreg Buda csak nem akar átjönni Pestre. Nem is jön át sohasem, és éppen azért alkalmas penzionált katonák városává lenni. Teljesen osztjuk tisztelt előfizetőnk nézetét.
Hanem azt mégis megvalljuk őszintén, hogy volt egy idő, amikor másképp képzeltük ős Budát.
A nemzeti trikolórt láttuk lobogni a vár fokán.
A királyok mindig itthon vannak. Minisztereknek, főuraknak fényes fogatai robognak fölfelé.
Vége-hossza nincs az udvari parádéknak…
Ha a budai telekkönyvbe bepillantunk, ott látjuk a történelem összes fényes neveit mint háziurakat.
A monumentális ragyogó paloták mind oda épülnek. Pesten csak a burgerek és kereskedők laknak.
A »sikk« minden úri embernek, akinek pénze van, Budán lakni és Budán költeni. Itt kering minden bolygó a nap körül.
…De hát ez mind csak képzelődés, hiú remény volt. Kiábrándultunk belőle, s mikor az ezredes úr praktikus eszméjét elolvastuk, akkor beláttuk, hogy neki igaza van, ha magyar Grácot akar Budából. Talán az vezette erre az ötletre, hogy hiszen Buda is egy gráciából kiesett város – legyen tehát Grác.
Beláttuk, de mégis felkacagtunk. Vajon mikor arra kívánja figyelmeztetni bajtársait, hogy milyen csendes, nyugalmas hely ez, nem jelent-e meg az ő ajkán is egy keserű mosoly? Nem érzi-e még ő is, hogy ebben milyen szatíra van?
…Mátyás, Lajos élettől pezsgő királyi székhelye becsületes öreg katonatisztek csöndes asyluma, a temető előszobája legyen.
