GRÓF KÁROLYI ISTVÁN
GRÓF KÁROLYI ISTVÁN
A legöregebb magyar főúr halt meg idősb Károlyi Istvánban. S mégis kevés főúr halhatott volna meg oly korán, mint ő.
Dísze volt az arisztokráciának ez aggastyán, s élete mindvégig gyümölcsöző volt a közügyeknek és a nemes céloknak.
Károlyi István gróf mindig egyik legtekintélyesebb tagja volt a magyar főrangú világnak, úgy nagy vagyonánál, mint személyes tulajdonainál fogva, különösen nemes, nyílt karaktere s jótékonysága nevét országszerte tiszteltté tette.
Ha nem született volna is Károlyi Istvánnak, a név, melyet örököseinek hagy, – megszépítené azokat.
A szorosan vett politikába sohasem avatkozott: neki még az is derogált – s talán nem is jogosulatlan ez arisztokratikus fölfogás!
De azért neve össze van fonva a magyar nemzet múltjával, néhol lazán, csak mint részlet vagy háttér, de az ország komolyabb törekvéseivel mindig szorosan.
Halála, mely ma reggel 3 órakor következett be a fóti kastélyban, az arisztokrácia nagy részét, melyhez rokoni kötelékben állott, mély gyászba ejté, de a részvét általános lesz, s az egész országot fájdalmasan érinti a csapás.
Mert gróf Károlyi István koporsójánál helyet kér a nép könnye is. A hajdani jobbágyoké, kikről ő vette le legelőbb a jármot, 1843-ban, megelőzve az országgyűlést.
Sok cím van a partecéduláján: valóságos belső titkos tanácsos volt, csász. kir. kamarás; viselte a Szent-István rend nagykeresztjét, igazgatótagja volt az akadémiának, stb. – De egyik sem oly fényes, mint az, hogy a »jobbágyok atyja« volt.
Életrajzát következőkben adjuk:
Szül. 1797-ben, nov. 18-án. Atyja gr. Károlyi József. Tanulmányait Pesten végezte a piaristáknál és az egyetemen. Havi pénzét már akkor is tanulótársai segélyére fordítá.
Fiatalon katona lett s mint huszárkapitány attaséi minőségben működött a párizsi osztrák követségnél. Óriási fényt fejtett itt ki, mely versenyzett X. Károly francia király pompájával, kinek személyes barátságát bírta.
1819-ben gr. Polignac miniszterelnök sógornőjét, Dillom Georgine comtesse-t vette nőül, kivel nagyterjedelmű birtokokat kapott Franciaországban.
Dacára külföldi tartózkodásának, jó hazafi volt mindig. Az akadémia és a kaszinó alapításához nagy összegekkel járult. A gazdasági egyesületnek szinte egyik főalapítója, s az »István telek« az ő ajándéka, tőle nyerte nevét is. A lóverseny ezer forintos Károlyi-díját is ő alapítá.
1848-ban Pest megye nádori helytartója volt. A szabadságharc kitörésekor összes, húsz mázsányi ezüstjét felajánlotta a haza oltárára, s két fiával: Edével és Sándorral s összes fegyverfogható cselédségével a hadi szolgálatban is részt vett. Sőt a szenttamási ütközet után saját költségén egy egész ezredet szerelt föl: az oly híressé vált Károlyi-huszárokat.
A szabadságharc után elfogták s Batthyány Lajossal együtt ült az Újépületben. Halálos ítéletét csak rendkívüli befolyás és pártfogás változtathaták meg, s 10 évi börtönbüntetésre ítéltetett. 1851-ben 100,000 pengő forint váltságdíj mellett szabadon bocsátották.
A passziv ellenállás korszakában társadalmi téren fejté ki áldásos tevékenységét. A honvédözvegyeket és árvákat segítette. Építteté a fóti templomot és számos népiskolát roppant uradalmaiban. Az irodalmat és művészetet is pártolta s ő vetette meg alapját a magyar írók segélyegyletének 10,000 frtnyi alapítványával.
Eötvös, Kemény, Császár, Szenvey, Garay, Török János, Markó és Ligeti ekkoriban sokat megfordultak a vendégszerető főúr házában.
1861-ben, úgyszintén 67–69-ig Pestmegye főispánja volt, s 1870-ben a király három napig volt vendége Fóton.
Második neje, gr. Esterházy Fánny elhalván, 23 évi özvegység után elvette báró Orczy Máriát, ki agg napjaiban hű támasza és gyöngéd ápolója volt.
Legkedvencebb tartózkodási helye Fót volt, – mindig ott töltötte a nyarat s csak a telet Pesten, de már két év óta még télen sem akart megválni kedves helyétől: ott várta a halált.
Mindég gyengébb-gyengébb lett. Rokonai, barátjai már sejtették a végét, sohasem hagyták el.
Tegnap nagyon rosszul érezvén magát, hivatta Somhegyi József apátot, s az ráadta az utolsó kenetet.
Éjféltájban kissé jobban lett, ágyánál virrasztó rokonai nagy örömére szivart kért s rágyújtott.
A füstöt mindig lassabban, lassabban eregette, míg egyszerre aláhanyatlott a fő, becsukódtak a szemek s megszűnt a szivarfüst és az élet.
De ez az élet nem volt füst. Egy hosszú fény, mely világított sokaknak, de melegített mindenkit.
Eszméletét mindvégig megtartá s úgy halt meg, mint egy igazi arisztokratának az ideálja: a halál lassan, illedelmesen nyitott be hozzá, mintha az ő akaratából eresztették volna be inasai.
