HÁBORÚS JELEK
HÁBORÚS JELEK
(Meghosszabbított újdonság vagy picike rajz)
A kis Mari nagyon boldogtalan. Mert mit ér a sok csipke, a szép új ruha, az ékszerek, amiket a papa s a mama vesz, ha már ő nem látja többé?
Ő… az a szép karcsú katonatiszt, aki ott volt az ő kis városkájukban.
Mikor az ő kis szívét észrevétlenül elhódította, elküldték tartományt hódítani Boszniába. Sohasem jött szegény vissza többé.
Várta, sokáig várta, de csak nem írt, nem írt… Valami ismerős beszélte, sebet kapott Szerajevóban és abban fekszik.
Szelíd szemű asszonyok ápolják-e, ki tudja? Megápolják-e, ki mondhatja meg? Hej, ha tudná: merre van, hol van, bizony oda menne.
– Vajon mit csinál? – Napokon, hónapokon át eltűnődött.
Istenem, istenem, de boldog is az a szürke apáca néni, aki látja sötét szemeit kinyitva, becsukva, lélegzetét hallja, szívverését olvashatja… Be szeretne vele cserélni.
A kis előkelő leánykának valóságos mániája lett, hogy a legédesebb foglalkozás a világon katonákat ápolni.
De az idők múltak, múltak… S a hadnagy nem jött. Talán nem is jöhetett? Ki tudja, lehet, hogy él s hűtelen lett, lehet, hogy meghalt.
Egy fájó kérdés, amelyre senki sem tud felelni.
De ha nem jött a katonatiszt, eljött helyette a feledés. S az is jó vendég ilyenkor.
A karcsú alak elhomályosodott az emlékezetben, de a kislány regényes lelke fölfogta a sugarakat, s azokból egy úgynevezett »furcsa és makacs« elhatározás érlelődött.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
A vereskereszt-egylet nő-osztályához egy levél érkezett a kis Maritól.
Mari panaszkodik, hogy nagy az ő fájdalma, de öngyilkos nem akar lenni.
Hanem vegyék be őt egy olyan hatáskörbe, amely az ő szomorú emlékeinek legjobban megfelel: vegyék be őt a sebesült katonák betegápolónőjévé, – mert ő érzi, hogy erre született, erre van hivatva.
Olyan érzékeny, mert mély és igaz volt a levél, hogy könny gyűlt a választmány szemébe, mikor felolvasták.
– De hát ’iszen most nincs háború – mondá egy hang.
– Hüm! Ki tudja? Miért ne érezhetné meg előre…?
– Az igaz… Van benne valami… Az ilyen könnyű, légies lények nagy előérzettel bírnak.
– Természetesen! Az ilyen dolog mindig egy-egy jel, melyet az idő előre vet… mert az idő mindig megteremti a maga eszközeit….
– Persze, persze. Mert honnan is jutott volna eszébe másképp neki, a szép, előkelő gyermeknek ez a hóbortos ötlete?
Hogy honnan? A szerelem költői országában mindennap nőnek új virágok…
