IV. MEZEI ERNŐ
IV. MEZEI ERNŐ
A legpechesebb képviselőjelölt. Már harmadszor vagy negyedszer próbálja…
Valószínű, hogy nem lesz meg, – de ha meglesz, akkor bizonyosan fel fogják oszlatni a parlamentet, mielőtt helyét elfoglalhatná.
Vézna, beteges emberke, igénytelen külső, de poétikus lélek. Rossz szónok, középszerű politikus, de jó író. Hangulatteljesen ír s elegikusan. Formaszépsége s gyönyörű nyelvezete tollát becsessé tették a zsurnalisztika és irodalom terén.
Hanem a választók mit sem tudnak erről, – s az alak nem imponál nekik. Ez az ő szerencsétlensége.
Mikor 1878-ban Mezőberényben volt fölléptetve, Kossuth Lajos ezeket írta róla az ottani függetlenségi főembereknek:
»Én Mezei Ernő urat mind elv s politikai irány, mind jellem, mind hazafiság mind tudomány és képesség tekintetében ama férfiak közé számítom, kikre árva hazánknak e nehéz időkben annyival nagyobb szüksége van, minél bizonyosabb, hogy az álláspont, melyet a jövő országgyűlés elfoglaland, jóformán hazánk jövendője fölött fog határozni.«
»Én meg vagyok győződve, hogy Mezei Ernő úr azok közé tartozik, kik a válságos idők igényeinek magaslatán állanak s kiknél az értelmi tehetség a körülmények súlya által nagyon megkívánt férfias bátorsággal, önzetlen hazafisággal és rendíthetlen jellemszilárdsággal van kapcsolatban.«
Még a Kossuth ajánló levele sem volt elég. A malőr ül a feje fölött, mint ahogy Horác lovagjának nyergében a sötét gond.
Egyben hasonlít Csernátonyhoz: roppant lassan dolgozik. Egyben elüt Csernátonytól: nagyon szelíd ember.
Munkálkodásának székhelye az »Egyetértés« szerkesztősége, hol vajudások között lesznek meg szép vezércikkei. Más ember írja, ő szüli őket.
S e vajudások között annyira elmerül tárgyába, hogy se lát, se hall, se érez, csak az egyik lábával dobog a padlón izgatottan, mialatt ír.
Csávolszky tudván, milyen szórakozott ember, azt a tréfát követte el vele egy ízben, hogy a lábát odakötötte az íróasztalához.
Nem vette észre. Nyugtalanul fészkelődött helyén, rágta a tollát, néha a lábát is igyekezett egész öntudatlanul kiszabadítani, – de csak nem tudott írni egyetlen szót sem, s kínosan panaszkodott a redakció tagjainak, hogy valami baja van.
– Hát, hogyne volna! Az a bajod, hogy nem doboghatsz a lábaddal!
– Már hogyne doboghatnék?… Vagy úgy! Ejnye, hát mikor és ki merte az én lábamat idekötni?
Okos emberek a versírással kezdik s a vezércikken végzik. Ő megfordítva cselekedte – de azért mégis okos ember.
Ő most kezd lírai verseket írni.
Mondják, hogy szerelmes.
Hiszen abban a korban, amelyben ő van, minden ember szerelmes, de önmagába.
Mezei Ernőre azt fogják rá, hogy másba szerelmes.
Hát mégse volna okos ember?
Az »Egyetértés«-nél »ambulans munkatárs«-nak hívják, mert mint a vándorló macska, néha szó nélkül otthagyja a redakciót s bolyong hetekig, kalandoz a vidéken – míg újra visszatér az Egyetértés tűzhelyéhez.
Amit Verhovay hivatásból tesz, ő ugyanazt cselekszi ösztönből.
