ZALAI JELÖLTSÉGEM
ZALAI JELÖLTSÉGEM
Apróságok
Mi legszebb Zala vármegyében? – kérdezték egyszer állítólag Deák Ferencet, mire az röviden felelte: »Somogy vármegye.«
Aminthogy igaz is, mert Zalából, ha dombosabb helyére lép valaki, szépen odalátszik a regényes Somogy, a Kisfaludyak hazája.
No, hanem azért Zala megyének lenni sem bolondság, – nemcsak azért, mert Deákot nevelte, de mert a híres göcsejiek is ott laknak.
Aztán ilyenkor minden vidék szép, mikor még a szénáspajtákról is a nemzeti trikolór libeg-lobog kevélyen.
Harmadikán kaptam a sürgönyt.
»Jeles hazafi! – így szól – örömmel tudatjuk önnel mai értekezletünkből, hogy egy törpe töredék önt jelölte. Megválasztása több mint bizonyos. Jöjjön le minél előbb!«
Gyanús volt előttem a sürgöny, mint ahogy gyanús minden választási sürgöny a világon. Dacára annak, hogy jeles hazafi vagyok, megvan az a szokásom, hogy gondolkozni is szoktam, – minélfogva félni kezdtem a fiaskótól, s elhatároztam, hogy mint Endrődy Sándor Kolozsvárra, én is inkognitó utazom Zalamegyébe.
Ott majd kipuhatolván a közhangulatot, ha van sikerre kilátás, – magammal viszem a pörge kalapomat is és a mentét, s alkalmas pillanatban előlépek.
Monostorra érve, szóba eredtem itt-ott a választókkal. Legelőször is a régi tapolcai képviselőről kívántam magamnak információkat szerezni.
– Ugyan mondják meg nekem kigyelmetek, miféle ember az a Kerkápolyi?
A bíró-gazda volt a kolompos, megráncigálta gondolkozva a lajbija hátulját, azután összeráncolta a homlokát, mialatt végiggondolta Kerkápolyi összes működését s így szólt:
– Nincs abban, uram, annyi ész sem, mint a bikkfában.
No, szegény Kerkápolyi, te ugyan meg vagy bírálva. A nép szava az isten szava, – íme a legfelsőbb fórum ítélete.
– Aztán, kit szeretnek kentek a legjobban? – puhatolóztam odább.
– Hát a Gyulát – mondá az öreg paraszt, s a többiek fejükkel bólingattak.
– Miféle Gyulát?
– Hát a mi Gyulánkat. A Verhovay Gyulát.
– Olyan okos ember az?
– Jaj, uram, nagy ember az!… nem volt olyan Kossuth óta, vagy tán még Kossuth sem volt olyan okos. Itt, éppen ezen a szent helyen mondta ezelőtt három évvel, – sohasem felejtem el, míg élek – még az unokáimnak is rneghagyom. Még ma is, mintha hallanám azokat az arany szavait…
– Mit is mondott csak?
– Azt mondta biz az, uram: törvényt kellene hozni arra, hogy ennek a Kerkay Pólinak még a maradékai se kapjanak hivatalt.
– Egyebet nem mondott?
– Micsoda? Még egyebet is mondjon? Benne van ebben a világon minden.
Amerre mentem, sehol sem hallottam a saját nevemet, végre megkísértettem előhozni egy lakodalmon, ahol a népelem intelligensebb része vett részt, még mesteremberek is.
– Hát a K. Miklós jelöltsége hogyan áll? – kérdém bizonyos félénkséggel, mint minden ember, ha a saját nevét odadobja a harapós kutyának, amint én szeretem nevezni a közvéleményt, persze nem a nyilvános szónoklataimban.
– Ki légyen az a K. Miklós?
Felhoztam magam mellett a legjobb argumentumot.
– Egy jóravaló fiatalember. Szlávynak különben rokona.
– Tyű, Szlávy! Ki ne mondja az úr azt a nevet itt a környékünkön, mert mindjárt agyonütik! Be ne jöjjön ide az a fiatalember, mert vasvillára szúrják, aki Szlávyval hetedíziglen rokon.
– De hát mért haragusznak úgy Szlávyra?
– Hagyja el, uram, bebiztosított az nekünk úgy, hogy a maradékaink is megsiratják.
…Sokáig törtem a fejem, honnan e gyűlölség, mikor Szlávy sohase járt e környéken, s innen nem volt képviselő; végre rájöttem véletlenül, látva, hogy némely házakon ott csillog a »Szlávia« biztosító társaság táblácskája.
Arra a Szláviára, – illetőleg e miatt a Szlávia miatt lett szörnyen népszerűtlen a Szlávy neve.
Most már restellem, hogy mindenütt kiadtam magamat rokonának, – s bukásom »több mint bizonyos«.
Egy képviselő jelölt.
