AZ IRODALOM HALOTTJÁRÓL
AZ IRODALOM HALOTTJÁRÓL
(Varga Jánosról)
Az ő kompániája nincsen már meg. Nem tartozott sem a »Korona«-beli »titánokhoz«, sem a Kammon-klubhoz – azaz hogy mit is beszélek, hiszen akkor még nem volt meg sem a Titaneum, sem a kammoni »hátulsó asztal«, hanem volt csupán a »Kávéforrás«.
Az pedig nagyon magas hely volt az ő számára. Az egész Olympust mások ülték körül. Akinek ott hely jutott, az nem hagyott oda más embert ülni, kivált az olyan egyszerű, igénytelent embert, mint Varga János.
Ő csak ott a néhai boldog emlékezetű »Fillinger kávéház« emlőin növekedett. Neve nem kísértett a lapokban hasábos reklámok közt. A saját nevét nem tartotta érdemesnek a nyomdai festékre, mit keresne a közönséges hangzású Varga név a szépliteratúrában? Mást választott. De olyan éktelen nevet, ami ne csillogjon, ne mutasson semmit, ne hívja fel a világ irigykedését.
Bagó Matyinak írta magát.
Akkor még egzisztált a Tóth Kálmán lapja, a hajdan híres »Bolond Miska«. Abba kezdett Varga dolgozni s humoros versei (ami nagy ritkaság az élclapok versei közt) gyorsan nemcsak ismertté, de emlegetetté is tették nevét. A »Bál előtt és bál után« c. költeményt például országszerte szavalták.
Még jobban feltűntek a »Vasárnapi Ujság«-ban írt képmagyarázó cikkei az egyes népies szokásokról. Oly tősgyökeres nyelven voltak ezek írva s oly jóízű humorral, aminőket sem azelőtt, sem azóta nem olvastunk még.
A népies irodalomnak egy nagy tehetségű írót ígért már a kezdet is.
A vidám kedélyű, erőteljes külsejű ifjúnak nagy jövőt jósolt mindenki. Csak a szerénységből tudna már egyszer kivetkőzni.
Szürke, lelkes szemei sokszor csillogtak ragyogó tűzben, midőn irodalmi kérdésekről volt szó. S búsan hanyatlott le feje, valahányszor arra gondolt, hogy valamely kenyérpálya után kell látnia.
Ügyvédi irodát nyitott Aradon, s nagy panaszok közt végzé teendőit, mert érezte a bánatot, amit az okozott neki, hogy a múzsáktól elpártolt. Hanem azért, bár nem szívesen, foglalkozott is az ügyvédséggel, kötelességét híven teljesíté, s csak egészen üres idejében lopózkodott a múzsákhoz, kik ezért nem aprehendáltak rá, s nem fordítottak neki hátat.
Itt írta a »Véletlen« című egyfelvonásos, kiváló sikert aratott vígjátékát, mely alá odajegyzé: »Barilli olasz novellája után.« (Ha minden drámaírónk ilyen magyaros őszinteséggel cselekednék, be kevés eredeti színmű maradna! )
Varga egyszerű szegedi polgár-szülők fia.
Sorsa így is nagyon emelkedett, mert Aradon irodája egyike lett a legkeresettebbeknek, s ő maga az intelligenciának egyik dísze. Megházasodván, bizonyos jólétre tett szert, házasságában boldog volt. Szerencsés embernek mondható így is, de mivé lehetett volna, ha életben marad s ha tehetségét idő előtt nem zsibbasztja a betegség, mely mint őrlő szú csak lassan-lassan, de biztosan pusztította!
Utóbbi két népszínműve kevésbé sikerült, de ezekben is sok jó és szép részletet találunk. Midőn ezeket írta, már akkor beteg volt. Beteg, olyan beteg, aki már maga is tudja, hogy sohasem lesz többé jobban.
De mégis szakadatlanul dolgozott.
Múlt évben részt vett az »Arad és vidéke« megalapításában s az még kezei közt lett az alvidék tekintélyesebb orgánumává.
Ez utolsó év már nem volt egyéb rá nézve, mint szomorú haldoklás.
Mikor legutoljára, néhány hét előtt lent voltam Szegeden: akkor beszélte a testvére, hogy a szegény János levelet írt: azt írja, hogy még egyszer életében szeretne olyan almás pitét enni, mint aminőt valaha réges-régen, gyermekkorában evett.
A feleségem – mondá a jó testvér – sütött is neki, ma küldtük el a postán. Egész gyerek lett abból a szegény Jánosból!
Aztán szomorú arccal tette hozzá:
A halál vagy hirtelen viszi el az embert, vagy ha lassan viszi: mielőtt leszakítaná, előbb gyermekké teszi.
