DUX ADOLF
DUX ADOLF
Egy idő óta sűrűn kellett jeleznünk irodalmunkat ért veszteségeket. Míg egy írónk támad, tíznek szakítja ki kezéből a tollat a halál.
Úgyszólván nekrológ nekrológot követ. Még meg sem száradtak a göröngyök Lukács Móric sírján, alighogy eltemették tegnap a fiatal Varga Jánost Aradon, már ismét ki kell tűzni a fekete zászlót az Akadémia palotájára: az Akadémiának és a Kisfaludy Társaságnak van halottja Dux Adolfban.
Dr. Dux Adolf már egy éve betegeskedik. De ma reggel 6 órakor bekövetkezett halála még korántsem látszott oly közelnek.
Egy tevékeny és érdemekben gazdag élet az, amelyre ravatalánál visszatekintünk.
Dux Adolf németül írt teljes életében, s mégis a magyarul beszélő közönség hálája kéri a legközelebbi széket koporsójánál. Csak kis nemzeteknél, kis irodalmaknál lehet ilyen szerep, aminőt Dux Adolf oly szépen betöltött; ami kicsiny, de mégis több, mert hasznosabb a nagyokénál.
A magyar irodalmat és szellemi életet ő hozta és tartotta folytonos összeköttetésben a külfölddel. És nem lankadt sohasem, kedvét nem lohasztotta a nagy, folytonos munka, melynek csak izzadsága van, de nem fénylő látszatja. Jókait, Petőfit, Aranyt, Eötvöst, Vörösmartyt, Katonát ő fordította.
Lelkiismeretes volt e feladatban, nem az anyagi jutalom izgatta a majdnem bámulatos szorgalomra, melyet harminc éven át kifejtett, mert az úgysem volt, még a siker sem lehetett ösztöne, sarkantyúja – csak a cél.
Ez az a sarkantyú, melyről megismerjük a szellem országában az igazi nemes lovagot.
Érdemeit sem ösmerték el, néhányszor meg is támadták, nem az ő irigyei… hiszen őtőle nem lehetett irigyelni semmit… hanem a mindenütt jelenvaló kicsinyes lelkek, azoknak az irigyei, kiknek szellemi produktumait ő közvetítette.
Őt nem bántotta ez sem. Szakadatlanul haladt előre: fordított, dolgozott, fáradozott.
Mert az a fordítás nem megy ám olyan könnyen magyarból, mintha valaki Daudet, Feuillet, meg Bret Harte urakat fordítgatja. Hosszú, unalmas processzus az!
Először el kell olvasni, azután lefordítani úgy, hogy abba az utolsó élclaptól kezdve fel a legelső nagy lapig mindenki bírálólag bele fog szólni, mert az nálunk nagy esemény.
Mikor aztán a nagy munka be van végezve, úgyhogy senki sem talál benne gáncsot, hibát, akkor jön a nehezebb vége: most már el kell indulni vele házalni, Bécsből Lipcsébe, Lipcséből Berlinbe. Sorba kell kopogtatni minden kiadó ajtaján, kapacitálni per mopsz, ezer és száz levelet megírni, kerülő utakon eleibe menni az ellenszenvnek, a közönynek, meglesni a jóakaratot, félretaszigálni az útból az akadályokat, míg végre egy kis nyomdafestékre talál a magyar szellem.
És ezt a szegény jó Dux Adolf mind végigcselekedte miértünk, harminc hosszú éven keresztül.
Pedig ő maga sem volt mesterember. Művész a tollforgatásban. Erről tanúskodik kötött és kötetlen fordítása, mely hű majd mindig, és a német irodalom magaslatán áll, ott is a jobbak között.
És ennek az embernek, aki maga is tudott produkálni, volt annyi ereje egy egész életen át mindig a mások tündöklő homlokát mutogatni, sohasem mondani, hogy »nézzetek, itt vagyok én«, hanem azt kiáltani örökké: »Itt van ő. Gyönyörködjetek őbenne.«
Ezt a virtust nem mérik bőven az embereknek; nála is csak a hazafiság tarthatta azt meg épnek annyi ideig, hogy önzés, kimerültség össze nem törte.
A magyarság halottja ő, olyannyira a magyarságé, mint senki jobban.
Dux Adolf Pozsonyban született 1822-ben.
Pozsony abban az időben még rosszabb volt; igazi elővárosa Bécsnek. A német nyelv és szellem uralkodott ott. Még Kraxelhuberek sem voltak, mert a Kraxelhuberkedés már támaszkodó helyzet: jele, hogy ok van a támaszkodásra, valami tolja őket kifelé. No, hát az a valami még akkor sem volt meg. Nem is álmodtak róla.
De a 24 éves ifjú mintha megérezte volna, mivel viselős az idő. Kezébe vette a magyar nyelvtant és megtanulta a pogány nehéz nyelvet, melyről azt mondta mindenki, hogy mire való az, aminek úgyse lehet soha hasznát venni?
Mert ha a magyarokkal akar beszélni az ember, azért nem szükséges a nyelvükhöz nyúlkálni, ők tanulják meg az idegen nyelveket: ez úgy dukál, de teszik is magoktól, az az úzus.
Ha pedig a magyar irodalmat akarja búvárolni, no, azért ugyan nem érdemes magyarul tanulni: az összes évi literatúrájukat meg lehet venni húsz garason a kassai kalendáriumban.
De Dux megtanult magyarul, mégpedig rövid idő alatt olyan jól, hogy magyar cikk- s röpiratzsengéket írhatott.
1854-ben alapították tekintélyes és mindig hazafias német lapunkat: a »Pester Lloyd«-ot. Ezen időtül kezdve kevés megszakítással (amikor az Ung. Lloydhoz ment át) e nagy orgánumnál helyét kitűnően betöltő s mindenki által tiszteletben tartott munkatársa volt egész a múlt év közepéig.
A múlt évben a tüdőtágulás, melyben évek során át szenvedett, vízikórrá fajult, s emiatt nyugalomba vágyván vonulni, rovatát átengedte dr. Silberstein Adolfnak, ki mintha e rovatnak tradíciói volnának, híven az öregúr nyomdokaira lépett, minek nem kevéssé örült budai magányában a rohamosan hanyatló beteg.
De betegsége dacára sem pihent. Folytonos figyelemmel kísérte budai haldoklásában is irodalmunkat. Azonfelül szakadatlan dolgozott. A német lexikonoknak ő írt a magyar dolgokról, s a Lónyay Menyhért szakkönyvét fordította, bár a szorosan vett anyagi szükség nem nyomta.
Szorosan véve, mondjuk, mert e folytonos munkában eltelt életnek nem volt, nem lehetett anyagi sikere.
A »Pester Lloyd« ötven forinttal nyugdíjazta havonkint, hitsorsosai pedig ötezer forintot gyűjtöttek számára. Ez volt minden, de most már arra sincs szüksége többé a néma halottnak.
Az ő elnémulásával magunk is némábbakká lettünk. A tolmács halt meg.
Dux Adolf két eredeti könyvet is adott ki, egy beszélygyűjteményt és egy vastag ismeretterjesztő kötetet »Aus Ungarn« címmel.
Megemlítjük még, hogy aránylag fiatal özvegyet hagyott hátra.
