TÖMEGES KIVÉGZÉS BUDAPESTEN
TÖMEGES KIVÉGZÉS BUDAPESTEN
(Rajz a kutya-állapotokról)
Mióta a kutyák is beléptek az adófizetők sorába, azóta sokkal magasabb nívóra emelkedtek, sőt tán a politikával is foglalkoznak, mely őket tényezőkké emelte az államban. És az nekik nem is valami nehéz, mert sokkal szorosabb összeköttetésben vannak az irányadó magas körökkel, mint a közönséges polgárok.
Különösen az arisztokrata kutyák élnek nagy fényben, selyemvánkoson ülnek úrnőik lábainál, pompás ételekkel táplálkoznak s arcképeiket Pállik örökíti meg…
Sohasem felejtem el – engedjenek kérem egy kis kitérést –, midőn a múlt hónapban Horgos nevű faluban voltam, találkoztam egy fogattal, melyben egy szegedi előkelő úri ember: Kárász ült. Arca csüggedt, szomorú volt. Némán, szomorú biccentéssel fogadta köszönésemet… nem is csoda, egy kis koporsót tartott a kezeiben.
Egy kis diófakoporsó mindig olyan látvány, mely mélyen hat az emberre s sötét színeket vegyít hangulatába.
Horgoson megkérdeztem, kije halt meg Kárásznak. Hiszen az tudtommal nem is nős ember.
Ott aztán nevetve mondták, hogy a kis kutyáját jött ide eltemetni a nemesi uradalmába.
– Abban a kis koporsóban?
– Igen, abban a koporsóban feküdt a kis Nini ölebecske. Örökre elnémult szegényke.
– Pedig milyen szépen tudott ugatni.
– Bizony, rettenetes dolog az, hogy ezek a szegény kutyák is megdöglenek.
– De hát miért hozza ide, hiszen otthon is elkaparhatta volna?
– Mit gondol ön? Egy Kárász nem hagyhatja azt, hogy a kis Nini ott feküdjék abban a közönséges burger városban. Itt az ősi parkban legyen édes pihenőhelye neki.
...................
Bocsánat e kitérésért, mely a humanizmus diadalainak egyik kis bizonyítéka.
A kis Nini úgyis már kimúlt, és nem fog rá irigykedni senki.
Még tán mindössze egy síremlék fogja elmondani, ki és mi volt ő, s azzal vége.
Nem is írtam volna meg, de mint novellaírónak mesterségemhez tartozik kiemelni az ellentéteket. Ezekkel a színekkel dolgozom én. Ha erőszakos kivégzéseket akarok rajzolni, bevezetésül egy természetes kimúlás szépségeit festem.
Tagadhatatlanul sok kutya örülhet annak, hogy nem született embernek, de uraim, nem mind arany mégsem, ami fénylik. A kutyatársadalomban is vannak békétlen, elcsigázott és rosszul táplált elemek.
Azon nagy drámának, melyet leírandó vagyok s mely Greguss Ágostnak talán egy kutyatragédiához fog tárgyat szolgáltatni, egyetlenegy kutya volt az oka.
Mert mint a nagy folyamok is egyetlen picike forrásból származnak, úgy jönnek a veszedelmek is. Tavasszal ugyanis egy demokrata kutya érkezett a poros országúton Budára.
Szép nyári délután volt. A nap arany sugarai pazarul szórták fényüket. A kutya alkalmasint azért tartott Budára, mert a kutyák összes dicsősége és ragyogó múltja e fényes városhoz tapad, hol már kutyavásár is volt egyszer.
A kutya szép fekete volt – s hogy regénystílusban folytassam –, behunyt szemekkel futott Buda felé.
Szemeit hihetőleg azért hunyta be, nehogy a kanyargó Duna folyamot, hazánk testén e gyönyörű ezüstpaszomántot lássa, mert a kutya víziszonyban szenvedett.
Nagy baj ez, kérem. Ha az ember víziszonyban szenved, hát ihatik bort, de a kutyának nincsen bora, hát harap.
Budára érve a Vízivárosban megpillantá a »Fehér kutya« című vendégfogadót, s annak a cégtábláján fehér kollégáját.
Elkezdett vele konverzálni – de az nem felelgetett neki…
Dühösen ment odább s ahány kutyát csak látott útközben, mind összeharapta.
És, uraim, semmi sem terjed olyan nagyon, mint a veszettség, még tán a korrupció sem.
Hogy mi lett az idegen kutyából, azt majd ki fogja nyomozni a történelem. Ő maga teljesen elveszett, de nyomai megmaradtak.
A »hetes szám« rettenetesen ránehezedett ős Buda kutyalakóira.
Hetednapra megveszett egy csomó kutya.
Hetedik hétre még nagyobb csomó veszett meg. Most a hetedik hónap közeledik.
A boldogtalan kutyák arról tanácskoznak, hogy jó volna valami hasznot húzni e nagy szerencsétlenségből s peticiókat szándékoznak benyújtani a biztosító társaságokhoz, hogy szabad legyen az életüket asszekuráltatni.
De miként a történelemíró hidegen megy el az elesett húsz- és százezrek között s figyelemmel csupán a királyok és az országnagyok dolgát kíséri, – mi is akként állapodtunk meg a rettenetes vészben báró Edelsheim-Gyulai kutyáinál.
Aki ismerte e kedves kicsinyeket, és a nagyméltóságú newfoundlandit, az bizonyára meg fog döbbenni borzasztó sorsukon.
De hát hogy az Andrássy Manó híres Izabella-gyűrűjének három betűjével (S. F. V.) éljünk: Sic Fata Volunt.
Egy sötét gyanú lopózott be a híres tábornok fejébe.
Ezek a kutyák is az utcákon kóborogtak. Hátha ezek is meg vannak veszve? És itt jön a »hetedik hónap«.
Tartsunk halálos ítéletet fölöttük.
És ki lett mondva, hogy a kutyák ki fognak végeztetni.
Mély gyászba öltözött az egész palota. A szolgák baljóslatúan suttogtak a folyosókon.
A tábornok megélt – de a kutyái meg fognak halni.
A dolog ki volt mondva, s minden mutatta, hogy ez lesz az első nagy aktusa, ami sikerülni fog.
A kutyák pedig nem tudtak erről semmit, hanem gondtalanul őgyelegtek föl s alá a lépcsőkön, az udvaron- és a szobákban.
Nem is lesz addig a kutyákból semmi, míg nem lesz nekik egy párt-orgánumuk, ahol az ellenök való merényletek híre idejekorán napfényre jöjjön.
Az óra rémesen kongott déli tizenkettőt. Ez volt a halálharang csengése.
A newfoundlandit levezették a pincébe…
Az lement gyanútlanul.
Egy lövés dördült el, s megszűnt élni.
Milyen halál! Az emberek közt kevés van olyan boldog, aki pincében halhat meg boros hordóra hajtva haldokló fejét.
A lövés zaját meghallotta ott fönn a szép báróné:
– Szent isten, mi történik odalenn?
– Semmi, semmi… A newfoundlandit lőtték agyon.
– A newfoundlandit? De hát lehetséges ez? Én azt hittem, valami közönséges katonát. De a newfoundlandit! Ez borzasztó, uram.
Most azután két új lövés dördült el. A szép báróné elsápadt.
– Mit cselekszik ön, báró? – Kegyelem!
– Nincs kegyelem. Meg kell halniok.
– Miért, miért? Hisz ártatlanok.
– Elhiszem, de hátha megvesznek…
– Nos, akkor kell őket agyonlőni, nem előbb.
– Ha majd valakit megharapnak, késő lesz.
– Menjen ön, uram! Ez olyan osztrák politika.
– De édesem – szólt a báró –, be kell bizonyítanom, hogy erélyes ember vagyok. Minden kutyát kiirtok a házból.
– A Mungót és a Murzukot is?
– Azokat is.
– Azok az én kutyáim. Azokat én nem engedem.
– Akaratomat semmi sem változtatja meg.
– Pedig hogy örültek ezek a kedves kis ebecskék a fölgyógyulásodon.
– Nincs pardon!
– Jól van hát… de ám lásd a következését. Én magam fogom inspirálni a lapokat. Verhovaynak megüzenem az esetet, s másnap szent, hogy cikkek jönnek ellened ezzel a felirattal:
»Edelsheim-Gyulai mint gyilkos.«
Edelsheim-Gyulai megrezzent s megkegyelmezett Murzuknak és Mungónak.
A kedves kis állatkák azonban addig is, míg a hetedik hónap kisütné, ha vajon tiszták-e még, orvosi felügyelet alá adattak. A szép bárónének hetenkint kétszer küldenek pontos jelentést – állapotukról.
A Murzuknak az utóbbi napokban a szőre – kezd kimenni, Mungó azonban jól érzi magát.
De ez csak a doktori jelentés.
Mert így magunk közt szólva, lehetetlen, hogy jól esnék ez a hosszú szabadságolás nekik, akik meg vannak szokva esténkint színházakba, hangversenyekbe járni – az úrnőjükkel.
