A GÖDÖLLŐI PARASZT MEG A KIRÁLY
A GÖDÖLLŐI PARASZT MEG A KIRÁLY
Mikor őfelsége harmadéve nyáron Gödöllőn volt, vadászat közben elmaradt kissé kísérőitől s látván egy dülőúton kocsija mellett ballagó parasztot, odament hozzá, s az úgynevezett »Avar«-dombra mutatva, kérdé, nem lehetne-e oda valami rövidebb ösvényen jutni. Őfelsége alkalmasint meg akarta előzni társait.
A paraszt nem ismerte meg a felséget, ki könnyű polgári ruhába volt öltözve, s tagadólag rázta nagy bozontos fejét anélkül, hogy csak egyetlen szót is pazarolt volna a feleletre.
E pillanatban sűrű puskalövések hangzottak föl.
– Mi volt ez? – kérdé a király önkénytelen, mintegy önmagától.
– Hát lövések – felelé a paraszt egykedvűen. – A királyék megint itthon vannak.
A királynak tetszett ez a meleg szó, el is mosolyodott rajta a bajusza alatt.
– Nos, és ösmeri kend a királyékat?
– A felséges asszonyt láttam már vagy kétszer, de a férjét még nem. Nagyon keveset élnek együtt, úgy nézem.
– Hát nem tartja azt helyesnek?
– Helyes vagy nem helyes, hanem költséges lehet a két háztartás.
– Ugyan a király nagyon sokat költ? Mit gondol?
– Hát bizony kőthet vagy hatvanezret egy évben.
– Dejszen többet költ az – mondá a király.
– Nem a’ – feleselt a paraszt –, már én csak jobban tudhatom, mint az úr.
– Miért?
– Mert én gödöllői ember vagyok: Fésüs-Katona János a nagy templom mögül.
– És csakugyan nem költ többet? De hát mit csinál akkor azzal a sok millióval?
– Megszedi magát, uram. Úgy tesz, mint a tinnyei jegyző: most, hogy im, halom lett a pénze, megházasítja a fiát s neki adja át a hivatalt, hadd boldoguljon az is.
Őfelsége jóízűen nevetett, aztán kettős léptekkel sietett el az »Avar« felé.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Gödöllőn minden évben tartanak nagy szüretet a királyék is.
Őfelségeik a világért sem mulasztanák el az ősi magyar szokást: szívesen látott vendég ilyenkor a király szőlőiben boldog, boldogtalan, paraszt és mágnás össze-vissza.
De az udvarmesteri hivatal természetesen őfelségeik azon kegyes akaratát, hogy szőlőjükben ott lássák a környék népét, éppenúgy, mint bármily szőlősgazda, kivetkőzteti nemes formájából, mely (érdekességénél fogva szórul szóra közlöm szövegét) következő értesítéssel szokta évenként összehívni a környéket:
»A csász. királyi főudvarmesteri hivatal tudatja a környék lakosságával, hogy (ekkor és ekkor) a király őfelsége tulajdonát képező szőlőkben mindazok, kik tisztességesen öltöznek s kiknek modora kifogástalan, ő csász. kir. Felségeik legmagasabb óhajtásához képest, megjelenhetnek.«
Meg is szoktak jelenni a szüreteken a Podmaniczkyak, Sztárayak, Beniczkyek s a kisebb birtokos dzsentri, sőt nem kis számmal a föld népe is.
A múlt ősszel király és királyné tarackdurrogás közt megjelenvén, midőn előkelőbb szüreti vendégeikkel egy-két szót váltottak sorba, a király egyszerre elmosolyodik s egy öreg paraszt felé tartván, hangosan megszólítja:
– No, Fésüs-Katona János uram, igaza volt, csakugyan én is megházasítom a fiamat… mint a tinnyei jegyző.
