FŐVÁROSI TÁRCALEVÉL
FŐVÁROSI TÁRCALEVÉL
(Ködös gondolatok. – A dísztoaszt. – Szegedi familia Amerikában.)
Unalmas világot élünk. A farsang, amely megfűszerezi az ifjúság életét, a mi mulatságainkba kerül. Diplomaták, államférfiak szinte belekeverednek ilyenkor a kotillon rendezésbe és nem érnek rá az intrikákra. Pedig az ő bajuk a mi örömünk.
Az újságíró olyan szárazzá és érzéketlenné lesz lassankint, mint a szivacs, amint kiadja a magába szedett benyomásokat, éppen mint a szivacs a nedvességet, nem marad meg benne semmi, de semmi.
Egy idő óta azon veszem magamat észre, hogy teljesen érzéketlen vagyok, a jövő nem integet felém biztatón, a múlt nem hívogat vissza. Ami tegnap történt, azt elfeledtem, ami holnap történik, arra nem gondolok, csak az érdekel, hogy ma mi lesz.
Ismerőseim vannak, barátaim is talán, de engem nem húz hozzájuk semmi. Egy-egy úgynevezett gyöngéd emléket is előkotorászhatnék múltamból, ha nem undorodnám összes emlékeimtől.
Nem tart engem lekötve ezen a világon semmi egyéb, csak az, hogy némileg kíváncsi vagyok: Mi lesz Bismarckból? Nagy temetése lesz-e Hugo Viktornak, ha meghal? Előadják-e »Bagdad hercegnőjé«-t Budapesten, s ki fogják-e fütyülni itt is? – s több efféle bolondságok, amikből sem hasznom, sem károm, ha jól meggondolom, bármiként történjenek is.
»Milyen boldogok voltak a középkori tudósok – mondja egy mostani jeles tudósunk –, kik még keveset tudván a természet titkaiból, azzal amit tudtak, magukat természetfölötti lényeknek hitték.«
Milyen boldog volnék én, ha nem ösmerném annyira az életet, amennyire ösmerem! Oh, hogy a tudás boldogtalanná tesz bennünket.
Hazafiság, szeretet, két magasztos érzés, aki hisz bennök. Engem kacajra fakasztanak, mert látom őket, hogy honnan származtak.
Csupa torzalakok közt járok. Az undok fekélyek, melyek bent vannak a lelkekben, kiülnek az arcokra. S énnekem néznem kell azokat mindenütt.
*
Jókai beszédet tartott a mágnáskaszinóban. Nagyon megtisztelő dolog, tagadhatatlan, ott ülni Magyarország főurainak a fészkében, Magyarország főurai között a legfelül, Andrássy jobbján, Tisza Kálmán balján s koccintani a Széchenyi billikomával. Jól is esett az Jókainak, ki ezzel teljesen bevégezte hódítási útját.
Először meghódította a népet: ez tette naggyá.
Azután meghódította az udvart: ez tette előkelővé.
Most pedig végül meghódította a főurakat: ez teszi majd népszerűtlenné. Mert ha két nyerget nem lehet ülni egyszerre egy embernek, hármat még kevésbé lehet.
Elhangzott az emelkedett hangú díszbeszéd… Jókai eléállította a fényes képet a múltból ragyogó szavakkal, s lelkesítve mondá: törekedjünk oda, hogy a következő ezredévben elmondhassuk, az a Magyarország, melyről Széchenyi azt jósolta, hogy lesz, már megvan.
Fölhabzott a poharakban a pezsgő, s lelkesedés ült ki a méltóságos arcokra.
S mit jelent mindez?
Azt, hogy holnap megint elkezdenek kártyázni s kártyáznak egész a jövő díszebédig.
Szegény Jókai, menyire tévesztett utakon jár!
Mennyire fájhat neki a Hugo Viktor sorsa.
Franciaország nagy költője febr. 26-án fogja ünnepelni 80-ik születési napját.
S milyen kolosszális ünnep lesz ez.
Párizs legszegényebb és leggazdagabb népe egyiránt oda fog járulni az Avenue d’Eylau-n levő lakására s virágokkal hinti be ajtóküszöbét – a költőnek, ki sohasem hízelgett senkinek.
Jókai elcserélte az ő virágjait rendjelért.
S most a kaszinóban sem vette elő az ostort, – hanem a selyemszálakat, melyekkel még szorosabban odakötötte magát az arisztokráciához.
*
Miről írjak még?
Elmondom, amit dr. Csajághy Adolf beszélt el előttem, ki nemrég jött meg Amerikából, melyet egészen beutazott.
»Az Ohio állam délkeleti részén – beszéli – egy csinos farmban öreg házaspár civakodott egymással, a kerítés mellett állva. Az anyóka arcát ki nem vehettem, hanem a galambősz öreg emberé egészen ismerősnek látszott előttem.
“Én istenem, honnan ösmerem én ezt az embert?”
Közelebb érve, a töredezett angol nyelvből, melyen disputáltak, rájöttem, hogy ezek az angol szavak valóságos magyar mondatokba vannak beoltva.
“Hollah! – kiáltám –. Önök magyar emberek?”
No, lett erre nagy öröm. A nyakamba borultak, bevittek az épületbe s pálinkát és sajtot tettek elém.
“A bizony, lelkem, mi magyar emberek vagyunk. Mégpedig én magam szögedi menyecske voltam valaha, az uram meg tápéi ember.”
A sok “ö” betűt még most is megtartotta a nénémasszony, s van benne elég módja használni az angol szavaknál.
Ezer meg ezer kérdést intéztek hozzám, jártam-e valaha azon a tájékon, ösmerem-e Szegedet. Elmondták, miként származtak ide ezelőtt harminc évvel. “Az uram a katonafogdosás elől szökött meg legelőször Oláhországba”, oda aztán követte az asszony, ahonnan egy Svarz nevű zsidóval vándoroltak ki később Amerikába.
Az öregember, Szabó Ferenc uram, már elfeledte az anyanyelvét meglehetősen, alig tudott velem beszélni, de az asszony nyelve még mindig olyan hatalmasan pergett hazai nyelven, mintha egyebet sem tett volna azalatt a harminc év alatt, mint paprikát árult volna a szegedi piacon. Hiába, mégis csak többet ér az asszonyi nyelv!
“Hallottuk ám a nagy veszedelmet, galambom, ide is, ami Szegedet érte, meg bizonyosan Tápét is. Annyit sírtam, édes uram, hogy ökölnyire kidagadt ez a kis látó szemem. Haza akartunk menni, galambom, haza mi, – mert hát rettenetes dolog azt ilyen távolról tudni.”
Lecsillapítottam a két öreget, elmondtam nekik mident, amit tudtam, kiszínezve hatalmasan, hogy mik történnek Szegeden: olyan nagy város lesz az maholnap, mint akár New Yorkból egy darab.
De ez aztán még jobban elszomorította az öregasszonyt. Hogy találja mármost ő meg emlékezetében azokat a helyeket és házakat abban a nagy idegen városban, amelyhez fiatalkori emlékei kötik.
Éjszakára is itt maradtam. Egész éjjel nem hagyott aludni a két öreg.
Kérdeztem tőlük, hogy megy gazdaságuk?
– Mindenütt bajjal, kedves uram! Otthon az az utálatos víz pusztította a termésünket, itt meg azok az utálatos mókusok.
Nagyot sóhajtott.
– Hej uram, csak egy kívánságom lenne már nekem ezen a világon. Mikor föltesznek a Szent Mihály lovára, ha az akkor mint valami táltos megindulna alattam, s meg sem állna előbb velem, – mint odahaza a felsővárosi temetőben.
Mikor másnap elmentem, az öregek úgy zokogtak, sírtak, mint a záporeső.«
