HOGY LETTEM ÉN NÉGY GYERMEK APJA?
HOGY LETTEM ÉN NÉGY GYERMEK APJA?
– Levél egy színésznőhöz. –
Tisztelt kisasszony! Ön protekciómat kéré. Engedje meg, hogy mielőtt szíves levelére válaszolnék, elmondjak önnek a »Szegedi Napló«-ban (melyet kétségkívül járat) egy történetet arról, hogy lettem én négy gyermek apja?
Hát én bizony a Blaháné révin. Az átkozott »Pluvius« álnév, mely alatt írni szoktam, rácsábított egy merényletre. Mindig szerettem azt, ami túlhajtás, ami merénylet.
Pedig tudhattam volna, hogy hova kellenek a pontosvesszők a »reginam occidere nolite…«-hez!
Igen, a királyné ellen! Ez volt az én égető vágyam, az én szomjúságom. Lerántani a királynét az egyik színháznál és fölmagasztalni a másiknál Körösmezei Gusztit.
Mekkora kravall lesz ebből a színházaknál, gondoltam magamban, hogy nyeli majd az én kis petit betűmet Szabó Karola, Sziklai Emilia a messze távolban, és Csatai Zsófi a közeltávolban, hogy immár Blaháné náluknál rosszabb lett.
De minthogy ezt a rovatot az én kedves kollegám, Garullus (Szemere Attila) csinálja, éspedig nagy buzgósággal, nem juthattam hozzá, hogy a hatalom gyeplőjét a kezembe kerítsem.
Hanem hiszen majd csak elmegy valahova, az ilyen minisztersarjadék úgysem állja ki, kivált nyáron, hogy ne utazzék, s akkor beleszabadulok a szoknyarovatba.
Mert, kérem, a rovatok között nagy a különbség; én, aki férfi celebritások működését kísérem figyelemmel s abban piszkálok, ha van kedvem hozzá, ha nincs, sohasem jutok semmihez, nekem vagy egy pisztolylövésre van legfeljebb chance-om, vagy egy lekötelező mosolyra, aszerint, amint ócsárlok vagy dicsérek… de a szoknyarovat, az egészen más, azzal nagy kedvezmények járhatnak Budapesten. A »szoknyarovat« olyan dús halastó, hogy a horog ritkán ereszkedik le eredmény nélkül – így mesélik ezt azok, akik jobban tudják.
Nos, egyszer csakugyan a kezembe jutott a színi rovat, de szerencsére nem volt sem a Nemzeti, sem a Népszínházban előadás.
Mindegy! Elmentem a német színházba s kikerestem magamnak a legszebb arcú színésznőt. Mit törődöm én vele, hogy játszik? Az a kritikusok dolga. Elég, hogy szép: liliom hajtású minden mozdulata, égő nap szúrása minden tekintete… Ez a legszebb! Megteszem a legnagyobb művésznőnek, elmondom, hogy jobb Blahánénál. Hadd dühösködjön az aztán.
Cikket írtam róla. De hát önök azt nem képzelik, micsoda egy cikk. Nagy dolog az ott, ahol betű-számra mérik az embereket.
Nagy emberek egész életen át tartó buzgó tevékenységének jutalma az, hogy a fővárosi sajtó harminc sort ír a halálukról. A többi közönséges embernek csak négy jut, vagy annyi sem.
Azért a harminc sorért fárad az emberiség nemesebb része gyermekkorától kezdve egész a sírig – s mégis mily kevesen érik el, hogy olyan fontossá legyenek, miszerint a világ harminc sor értékre becsülje.
Urak! Valahányszor egy harminc soros nekrológot olvastok, rezzenjetek meg, – mert sok gond, sok szorgalom, nagy szenvedélyek égető lángjából, tömérdek álmatlan éj verítékéből, örökkön éber tevékenységből van az a harminc sor fonva – s az körülbelül a legtöbb, amit a nagyok elérhetnek. Hiúság, dicsőség, fény, ragyogás, közbecsülés, diadalmámor, hírnév, ragyogó pálya – összevéve együtt… az a harminc sor.
…S én egy egész cikket írtam a kis színésznőről, a jövőkor csillagáról.
Szegény kicsike! Egy porszem ő csak, akivel nem törődik senki, akit a nyilvánosság kerekei eltaposnak anélkül, hogy tudnák, tapossák-e?
Maga is megijedt reggel, mikor arra ébredt, hogy őbelőle nagy művésznő lesz.
No, hanem lett is erre forradalom a színháznál és mindenfelé. Ez már mégis botrány! Ez pofoncsapása a kritika méltóságának!
Halomszámra kaptuk a tiltakozó leveleket. De ezekkel még nem lett volna baj. Az ember csendesen csibukozva elolvassa a leveleket, ahol inkognito összeszamarazzák, és harag nélkül bedobja a papírkosárba.
Hanem másik nagy baj keletkezett.
A kicsikének vőlegénye volt, valami becsületes kis hivatalnok. Az mihelyt elolvasta a levelet, az volt az első dolga, hogy vett egy levélpapirost és belecsomagolta a jegygyűrűt.
Azaz, hogy ez se lett volna baj, – mert hiszen az nem valami nagy dolog már a XIX. században, hogy két ember, aki véletlenül boldog lehetne, véletlenül boldogtalanná legyen.
Hanem ott volt a nagy hiba, hogy a kicsike még külön udvarlókat is tartott. Ezek pedig nem voltak kis hivatalnokok, de urak. Az urak pedig nagyon finnyás emberek és azonfölül okosak is.
– Kisasszony! Ön mellett egy cikk jelent meg.
– Nos, igen! Mi közöm hozzá?
– De annál több közöm van nekem. Azt hiszi kegyed, hogy én olyan együgyű vagyok hinni, hogy egy hírlapíró olyan együgyű lehet ilyesvalamit ingyen írni…
A leány sírt – de a könnyek nem lehettek neki bizonyíték. Az udvarló ott hagyta.
De még ez se hozott volna zavarba – hanem voltak a kicsikének szeretői is: ezek az emberek pedig nem ösmernek tréfát.
Éppen kinn voltam a Svábhegyen, midőn kerestek a redakcióban, hogy kihívjanak és megöljenek másnap reggelre.
Garullus azonban nagy diplomata. Azt mondta nekik, hogy ő éppen most jött haza egy rövid útról, én pedig most mentem ki a zöldbe. Ma be sem jövök, hanem méltóztassék befáradni reggel.
Reggelre pedig megírt egy cikket, amelyikbe beleszőtte, hogy így-amúgy a kis színésznő tévedésből lett megdicsérve, mert ez a Pluvius nem is ismeri a színésznőket, nem is jár a színházba, estéit rendesen otthon tölti neje és négy élő gyermekével játszadozva. Hát egy ilyen embertől nem lehet azt rossz néven venni.
A két dühönc elolvasta másnap a cikket s csendesen elmosolyodott…
»Hüm! Egy becsületes családapa! No, az egészen más! Lächerlich! Ki haragudnék egy családapára! Az mind komikus ember!«
És nem jöttek el többé.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
Így történt szórul szóra, kisasszony! Magának bevallom.
Nos, kéri-e még a protekciómat?
