A KIRÁLYNÉRÓL
A KIRÁLYNÉRÓL
Egy jó barátom lakik Gödöllőn, gyakran meghí oda, szép fecsegő húgai vannak, azok mindent megtudnak, s azok nekem mindent elbeszélnek, hogy a magyar királyné mit csinál.
Pedig már nem mai asszony az a királyné, s nekünk, kik még a tradíciókkal vérünkben hordjuk annak a szükségét, hogy legyen egy fenséges asszony, ki a többiek fölött áll, kinek korona fénye sugárzik szép fejéről, kinek szelíd, nemes arcát oda képzeljük a zászlókra, nekünk – mondom – talán sokkal jobb volna már erre a célra Stefánia.
De ez csak következtetés, mely bizonyos kombinációk alapján kijön mint végeredmény, mint numerus. A királyné már nagyanya, a királyné már négy év óta túl van a negyvenen.
Bolond beszéd! Ki emlékeznék erre? Ma még úgy látjuk őt, kik gyermekkorunkban álmainkba szőttük gyönyörű arcát, finom alakját, a képekről, mi még úgy látjuk őt fiatalon, hódító szemeiben a csillagokat, márvány homlokán a fönséget, keskeny, szabályos arcán a bűbájos mosolyt. Mosolyt, mely de sokszor hozott az egész nemzetnek tavaszt!
Nevét csak úgy ejtették itt ki Magyarországon, mint egy szentét. A legdurvább férfi szava is lágy lett, mikor ezt mondá: »Erzsébet királyné«, és a legkérgesebb szív is nagyot dobbant, ha őróla beszéltek. Csillagos éjjeleken, suttogó folyású fényes vizek partján arról álmodozott az ifjú, vajon mit csinálhat ilyenkor a magyar királyné? Még távoli országokban is, az út porában vágtató lovas, ha míg lova viszi, képzeletét eleresztette szabadon, odament az a magyar királynéhoz: hogy az ugyan miről gondolkozhatik ilyenkor.
Magyar királyné? Igen ő már az volt, mikor még a férje csak »császárkodott«. Tiszteltük őt. Nem! Imádtuk? Ez is kevés. Mindnyájunknak közös szerelme volt.
Egy ideál, mely millió álomban ott van… egy ragyogó kép, mely a szivárványtól veszi a színeket. Ami bűbáj van a természetben, ami andalító van a mindenségben, ami zsibong, ami altat, ami pilláinkat megnehezíti, ami vérünket szétszökkenti, ami mintha a nap lecsapódna a földre, fénnyel önti el a rögöt, az mind egy név volt, az »Erzsébetünk« neve.
Hát megöregedhet-e valaha ez a név? Lekophatik-e valaha zománca? Lesz-e még királyné egyszer… hogy ne ez legyen a legszebb, legédesebb – nekünk?
Milyen büszkék voltunk rá, hogy ő a legszebb. Ha megszólalt édes hazai nyelvünkön csengőn, kellemmel, szavát átadta férfi az aggnak, az agg a gyermekeknek, és járt a szó faluról falura, szájról szájra, és mindenik szava után, mintha mindenkihez intézte volna azt, mindenkinek bizalmasabb ismerőse lett. Ott lakott ő a szívekben, koldusok, polgárok, parasztok és nemesek szíveiben. Tizenöt millió palotája volt: a leggazdagabb királynő a földön.
De már is messze vitt hevem – pedig nem akarok udvari író lenni, hanem csak úgy egy kicsit elpletykálni, hogy mit csinál Erzsébet királyné Gödöllőn.
A többi magas urasággal nem törődöm. Azok úgyis roppant egyformák, éppen mint a királyné ruhái, a szín, a szabás lehet más, meg a díszítés, de a derék mindég ugyanaz. Az udvari embereket is mintha valami gyár szállítaná őfelségeiknek.
Kiborotvált arccal, feszesen járnak, ki fekete frakkban, ki veresben, elmondják a sztereotip hízelgéseket és bókokat. Ők csak sakkfigurái a sablonszerű udvari élet külső részének.
A királyné korán reggel már fönn van és könnyű reggelije után kilovagol, rendesen csak egy lovász kíséri, az is messziről. A természetet nagyon szereti, a szebb fekvésű pontoknál gyakran megáll s nehány percig elábrándozik – aztán amilyen gondolatai támadnak, aszerint vagy szilajon nyargal, vagy pedig elereszti a kantárt s lépésben viszi kedves terhét »Lory«, a kedvenc paripa.
A lovaglás után már a »hivatalos szobájában« várja az elegáns báró Nopcsa, egy csomó aktával és levéllel a kezében.
A királyné némelykor türelmetlen, a sok ügy és kérvény kifárasztja, s gyakran szól közbe.
– Csak rövidebben, kedves báró… rövidebben.
De néha megragadja figyelmét, jó szívét egy-egy eset s ilyenkor aztán egészen belemelegszik, belemerül.
Ha semmi kérvény nem érkezik, kedvetlen, úgyszólván szomorú, s nem egyszer szegzi gyanakvólag még mindig szép szemeit a báróra:
– Önök nem terjesztenek elém minden kérvényt. Mindent tudni akarunk.
A folyó ügyek végeztével a lapok tartalmáról referál Nopcsa.
– Ezek a magyar újságok mindég annyit írnak rólam – jegyzé meg egy alkalommal –, a bécsiek csak ritkán.
– Mert itt jobban szeretnek fölséged felül olvasni.
Gyakran értesül olyan személyére vonatkozó hírekről is, amik egészen tévesek, de nem kívánja azokat megcáfoltatni, csak igen kivételes esetekben.
– Mi úgyis üvegházban élünk – mondja mosolyogva –, az embert éppen nem bosszanthatja az, hogy nem jól látnak be.
Nopcsa távoztával Mária Valéria főhercegnővel foglalkozik, vagy ő megy át lakosztályába, vagy az jön át kis barátnőjével: Aglája hercegkisasszonnyal.
A királynő legelevenebb e gyermekkel s Kornis grófnőnek nem egyszer mondja: »Irigylem önt, hogy mindig Valériámmal lehet.«
A kis Valéria előhozza babáját, melyet az angol királynőtől kapott, s addig-addig pirongatja a felséges asszony, hogy már nem illik a babával játszani, hogy maga is beleelegyedik és az angol baba staffirungját szedegeti ki a kis szekrénykéből.
Ha vadászat nincs, ebéd után lovardájába megy a királyné, ott fölgyújtják a gázakat, a zenekar csakhamar helyén terem egy csengettyűszóra, s elkezdődik a legkedvesebb mulatsága – a műlovaglás.
Négy dresszírozott lova van, melyekkel bámulatos tökélyre vitte, különösen az ugrásban. A magáncirkusz gyönyörűen van berendezve, közepütt szőnyeg virágokkal, lombokkal.
Gyönyörű látvány, amint kipirulva, lángoló arccal vágtat a ló hátán kecsesen, délcegen Magyarország királynéja.
A paripa, mintha érezné, hódolattal, odaadással viszi, s mikor puha kezével megsimogatja sörényét, térdre rogy a kegy súlya alatt…
E napokban egy szegény asszony kuncsorgott a palota kerítése előtt, melyet csak egy Pest megyei hajdú őriz (vén ügyetlen ember, ad captam: szegedi hajdú).
– Mit akar az a szegény asszony? – kérdé a királyné, s Meiszel kisasszony azonnal intézkedett, hogy megtudják.
– Azt állítja, hogy fölségeddel akar beszélni, mert az olyan bizalmas dolog, amit csak fölségednek mondhat el.
– Eresszék be.
A gödöllői asszony be is akart jönni, nem is, mert két zsák búza volt a kerítéshez támasztva, s azon mesterkedett, hogy hát azt is vigyék be utána.
De csak mégis elszánta magát a zsákokat ott hagyni és a királyné elé járulni, hol is térdre borult.
– Keljen föl, jó asszony, és mondja el mit kíván? – szólt a királyné szelíden.
– Hát semmit sem kívánok, tekintetes asszonyom, hiszen tudja, hogy miért jöttem…
A királyné intett, hogy nem tudja.
– Oh, lelkem! oh, galambom! Hát én a Szücsné vagyok, az öreg Szücsné, akinek két köböl búzát, vagy hogy lisztet adott kölcsön újig a kisasszonyka a télen. Hát azt a búzácskát hoztam el, egy véka interéssel. De mondok, magam adom én azt át a tekintetes királyné asszonynak, mert ha keresztülmegy, mondok, ezeknek a nagyságos uraknak a kezén, egy szemet sem lát abból a királyné.
Őfelsége nevetett, a várnagy azonban csakugyan visszaemlékezett arra, hogy ennek a szegény asszonynak két zsák lisztet adott kölcsön Mária Valéria, akinél audiencián volt a télen.
A királynét rendkívül mulattatta a kis epizód s megmagyaráztatta magának, mi az az újig (hogy míg az új termés meglesz), aztán odaajándékozta a szegény asszonynak a két nagy zsákot, mely ott fehéredett a fejedelmi kerítésnél.
– Megköszönöm alásan – mondá a szegény asszony hálálkodva –, az Isten is megáldja, de én nem kívánom… Mert csak osztán baj ne legyen belőle, ha a király hazajön!
