A KISEBBIK KIRÁLYASSZONY ÉS A KIRÁLYFI
A KISEBBIK KIRÁLYASSZONY ÉS A KIRÁLYFI
A laxenburgi kastély parkjában édesen énekelhetnek most a csalogányok, a virágok hónapjában, virág leszakítását szedve dalba… Királyok boldogsága, ha ugyan nekik különb tárgy, mint az ő saját szerelmük…
De föl lehet tenni, hogy a madarak is lojálisak. Hiszen mindenki olyan nevetségesen lojális, csak az idő nem, mely a »szellemdús« b. Kemény Gábor megjegyzése dacára (hogy szebb idő van Budapesten, mint Bécsben) olyan átkozott, hogy már két napja nem mehetnek ki a szobából a régi magyarok amaz ivadékai, kiket még esernyőhordozásra nem fogott a civilizáció.
Szegény »időjós« Kemény Gábor, meg is gyűlt azóta a baja szörnyen. Házban és klubban egyaránt interpellálják, élcelik ügyetlen feleleteért, mire csak a fejét húzza be nagy szerényen széles váll-lapockái közé.
No, de ki törődnék Kemény Gáborral sokáig? (Örüljön, ha tudott egyszer már valami olyat mondani, amivel a közfigyelmet magára vonta két napig.) Nagyobb kérdés most széles e monarchiában (kivált az asszonyok ajkain), hogy hát hogy néz ki mégis a »kisebbik királyné«, szép-e, kedves-e, aprók-e a lábai, kezei, kecses-e a tartása, milyen az ajka, milyen a füle?
Aki látta, mind magasztalja, csakhogy az ilyesmiről mindenki a saját szemeivel szeret meggyőződni. A fotográfiák nem elégítik ki az embert; azok hazudhatnak. Az emberek meg rosszul ítélnek, mert félrevezeti őket a nimbusz, melyet a gyarló emberek szeme a királyok fölött lát lebegni.
Egy Bécsben járt hírlapíró ekként rajzolta le előttem. Roppant nehéz a »kis prágai királynénak« a mi kedves Erzsébetünk mellett szépség dolgában a pozíciója, de mégsem lehetetlen. Koburg Lujzának miniatűr-másolata. Az üdeség, mely egész lényét uralja, kiemeli őt. Fejedelmi vonások nincsenek arcán, sem alakjában de összhang az van, szép kék szemek, nem sok kifejezéssel, homlokán nincsen fönség, de értelem, a jóság önti el az egész arcot, és a szelídség, melyet csábító bájjal von be a szerelem lehe. Termete ruganyos és arányos. Egészben egy csicsergő fürj benyomását adja, vagy egy a napsugár fényében mosolygó nefelejcsvirágét.
Én részemről találóbbnak tartom az első hasonlatot a kis fürjjel, amit nagyon valószínűvé tesz a trónörökös nagy előszeretete a madarak iránt, melyekről könyvet is írt, Európa irodalommal foglalkozó fejedelmei közé lépve.
Azonban addig, míg személyesen nem láthatom 20-án a leendő magyar királynét, föl kell függesztenem ítéletemet.
A lakodalmi ünnepélyek második sütetéből már megjöttek királynéjuk szép hazáját megnézni a belga testőrök (tegnap nagyban éljenezték őket a Népszínházban), az esti vonattal pedig megérkezett a walesi herceg is.
Mintha egy régen látott cimbora jött volna az osztrák vaspályán. Nem fogadta ott senki, csak a hotelier, éppen mintha a Shakespeare deli, bátor, könnyűvérű Henrikje lenne. Nem jött jöveteléről hivatalos telegram, hanem mindössze Károlyi Pistához jött egy pajtáskodó sürgöny:
»Estére önök közt leszek. Rendeljen vacsorát és cigányt.«
Amint kiszállt Pesten, nem is ment a szállására, hanem a hoteliert kérte meg, hogy hozza rendbe a szállását, ő majd egyenesen a kaszinóba hajtat: nem akarja a derék fiúkat sokáig várakoztatni. Volt is nagy »muri«, amelynek szakadatlan folytatása lesz két napig.
Igazi magyaros karakter, s roppant szimpatirozik a magyarokkal, ő benne magában is betyáros hajlamok lévén kifejlődve. Hiszen maga azon ténye is mutatja, hogy minden komolyabb cél nélkül összepakolt Bécsben, s átjött ide a cimborákhoz egypár görbe napot csinálni.
Mindjárt is intézkedett, hogy ő a »Sárga csikó«-t akarja hallani a Népszínházban Blahánéval, levétette a kitűzött darabot a játékrendről, s ezt rendelte meg.
Éppen midőn e sorokat írom, visznek el ablakom alatt két királyi ízléssel kiállított koszorút a szálloda-szolgák, amit Eduárd herceg fog dobatni ma este Splényinének.
De különben is olyan eleven, pezsgő az élet, amióta a walesi herceg köztünk van, éspedig a társadalomnak éppen a magyar része elevenült meg, s kapott lendületet, úgyhogy az ember szinte abba az álomba ringatja magát, – hogy a magyar királyfi van Budapesten.
A walesi harceg Gladstone kormányra kerülte előtt sokszor rossz anyagi viszonyok közt is volt, nagyon nyomták az adósságok, de amikor persze van, akkor szerencsés körülötte boldog boldogtalan. – Szórja a pénzt, mint a polyvát.
Egyszer éppen a szűk napokban járt ott Londonban a perzsa sah és beszélgetett véle.
– Bizony csak szép dolog az – mondá a sah –, hogy ebben a vagyonos országban te vagy a leggazdagabb ember.
A herceg cinikusan mosolygott s kitérőleg felelt:
– Nem, a westminsteri herceg a leggazdagabb.
– De bolond vagy te, édes fiam! – mondá a sah csodálkozva –, hogy le nem vágatod a fejét.
Gróf Andrássy Gyula, ki tegnap jött haza Bécsből és már is összetoborzott nagynehezen vagy húsz mágnást, kik Rudolf trónörökös bevonulása alkalmával lovagolni fognak, egy érdekes epizódot beszél, mely ővelük történt meg a walesi hercegnél.
Midőn Teleky Lászlóval Londonba érkeztek, a walesi herceg, mint még akkor fiatal házasember, nagy érdeklődést tanúsított irántuk, s meghívót kaptak hozzá estélyre.
Andrássy és Teleky csak azzal nem volt tisztában, milyen nyakkendőt kössenek a frakkhoz, hogy a magas társaságtól ne különbözzenek.
– Kössünk feketét – mondá Andrássy (akkor is már az »ötletek« embere volt), de vigyünk fehéret is a zsebünkben, ha esetleg olyan lesz a társaság, visszavonulunk s felköthetjük.
Úgy is volt, fekete nyakkendőt kötöttek, – de az udvariasan eléjök jövő walesi hercegen fehéret pillantottak meg.
Andrássy és Teleky erre rögtön visszavonul, s felköti a fehér nyakkendőjét, de mire a herceg elé kerülnek, akkorra már annak fekete nyakkendője van, aki két kedves vendégét kitüntetni akarván, – hirtelen fölcserélte.
…Önök pedig nekem bocsássák meg, hogy a két királyfit, mint most ijedten veszem észre, fölcseréltem, s a mienk helyett az angolról írtam.
