A SZEGEDIEK PESTEN
A SZEGEDIEK PESTEN
A császári főherceg Rudolf lakodalmára sokan sereglettek Pestre az ország minden vidékéről. Nem voltak ugyan annyian, mint valamikor Erzsébetünk első lejövetelénél. De hát Erzsébet elvégre is szebb volt és királyné volt. Egy királynénak pedig több a nimbusza, mint egy leendő királynénak, mert semmi sem bizonyos már!
A pesti ember egészen másképp fogja föl az ilyenforma ünnepélyeket, mint a naiv vidékiek. A pesti ember dühös mindenre, ami megszokott életmódjából kizökkenti: az életunalom köde nehezedik rá, ha a Szikszaiban elfoglalva találja idegenek által rendes asztalát, vagy ha a Kammonban törzsvendégi jogainak élvezetében a szögletes vidékiek tolongása gátolja.
Az újságokból szeret informálva lenni mindenről, de semmi olyast nem kedvel, ami közvetlen tapasztalaton alapszik. Neki nincs közvetlen tapasztalatra szüksége; arra való a hírlap; majd meglesz abban írva reggelre minden!
Igenis, tisztelt olvasóközönség, ilyenek önök!… És én valahányszor este a szerkesztési irodából hazamenet végigsétálok a Váci utcán, gyűlöletes szemeket vetek minden emberre; mert meggondolom, hogy nekem azért kell írnom egész nap, hogy ezeknek az embereknek itt, akik feleségeikkel és leányaikkal, vagy szeretőikkel a karjaikon szerteszét kóvályognak, legyen holnap a reggeli kávé mellett olvasnivalójuk.
De hagyjuk a pestieket, maradjunk a szegedieknél. Mondhatom, hogy a nagy polgárváros erősen volt reprezentálva az ünnepélyeknél.
Nemcsak a deputáció jött el ismeretes mentéivel, hanem a lakosságnak is egy nagy része, még a szebbik nemből is annyian, hogy lehetővé vált szegedi bált rendezni a Zugligeten, legalább hogy ez tervbe volt, hallottam valakitől.
Mert már olyan egyszer a szegedi ember, hogy ha a Marschallba vetődik is ebédre, ott is azt kérdezné legelőször: »Haben Sie Halpaprikás?« A szegedi ember Pesten is a saját lányait tartja a legszebbeknek s azok után jár.
Buckai bor ha lenne abban a nagy városban, bizony kipicézték volna, hol árulják, de mivelhogy a buckai bornak sem híre, sem hamva, a Bunkó cigány muzsikája becsalogatta őket a Pannónia udvarába.
Savanya volt a bor egy kicsit s kesere a turu, de édös volt a muzsikaszó. Pedig az is csak valami.
Aztán annyi sokat láttak mai nap fényeset, ragyogót, hogy biz azt le kellett öblíteni. Ha itthon egyetlen nagy úr is megbírta szédíteni a fejüket, – hát ott az a sok nagy úr egyetlen falkában fényes paszomántos ruházatban, hogy olyanról az otthoni »kecskék« nem hogy megvarrni tudnák, de még álmodni se mernek…
Hát még a királyfi, hát még a kis felesége? Olyan felséges alsóvárosi ábrázata van, hogy olyat még Gabara piktor se fest, – még ha megharagszik se.
Volt is hát beszéd meg beszéd a vidám társaságban, mely egy hosszú asztalt ült körül ékesen kicifrázottat üres butéliákkal.
Ott ült a fiskális, akinek nem hisznek, ott ült a nagy diplomata, akiben nem hisznek, és mintegy tíz-tizenkét polgárember, legalább így hallottam elbeszéltetni.
Volt toaszt, koccingatás, disputa a rekonstrukcióról, amint az már egy szegedi kompániában megszokott dolog, szidták a töltéseket is és töltöttek folytonosan.
Kakas ebben a nagy városban tán nincs is elevenen, hogy elkukorékolná az éjfélt, hát biz ők ott maradtak messze éjfél után is, olyan éktelen zsivajt és lármát csapva, hogy csak úgy rezgett bele az a komisz nagy városilevegő.
Megsokallta a vendéglős (mert, mondom, a pesti embereknek nincs érzékök az ilyenek iránt) a hosszú és zajos mulatságot, s odalépett nagy tisztességgel a szegedi asztalhoz.
– Nagyon kérem az urakat – mondá –, viseljék magukat csendesebben, 300 vendégem alszik odafönn, ezeknek nyugalom kell, uraim. Remélem, meg fogják engedni, ha arra is figyelmeztetem, hogy már ideje lenne lefeküdni: nálam ilyenkor van a záróra.
No iszen, csak éppen ez kellett a szegedieknek. Fölpattant erre a szavakra J. Gyuri bátyánk s így szólt:
– Hát megbolondult az úr, vagy mi? Hát magyar ember az úr, vagy mi? Hát tudja az úr a szokást, vagy mi?
– Engedjék meg, kérem, de itt rendőrség van… és éjfél után tilalmaztatik a zajgás és lárma.
De már erre meg egészen felbőszült a Gyuri bácsi.
– Rendőrség? Hol az a rendőrség? Majd megtanítom én becsületre, de mindjárt! Hol az a háromszáz alvó emberke, majd felköltöm én azokat, de mindjárt!
A vendéglős haragos feleletre készült, de Gyuri bácsi nem hagyta szóhoz jutni.
– Hallja az úr, kocsmáros uram! Aki alszik, az ugyan elég illetlen pimasz, mert ha lakodalomba megy az ember, hát ott nem azért van, hogy a csirkékkel menjen lefeküdni, – hanem ha már alszik, aludjon, örüljenek az alvók, ha föl nem rángatjuk az ágyaikból, de azt aztán kikérem magamnak az úrtól, hogy olyan ostobaságokat fecsegjen itt összevissza, hogy mi, ébren levő »násznép«, hogy mi legyünk őmiattuk csendesen. Ilyet még az öregapám sem élt meg soha tisztességes lakodalomban.
Elnevette magát a vendéglős. – Jó volt az argumentum. Maga is odaült hát szó nélkül a »szegedi asztalhoz«, s ivott, énekelt reggelig a királyfi lakodalmán a többiekkel, hogy szinte fölvetették kurjongatásaikkal az egész alvó városrészt.
