MEHÁDIAI UTAM
MEHÁDIAI UTAM
Sokáig törtem rajta a fejemet, mért csinálta III. Napoleon az államcsínyt december másodikán?
És rájöttem, hogy alkalmasint azért, mert december elsején még föl akarta venni az elnöki fizetését.
Hogy miért megyek én 2-án Mehádiára? Már megfeleltem.
De minek is beszélek? Megyek is én Mehádiára – a pokolba?
Ezzel csak magamat ámítom, a »két doktoromat«, barátaimat és főleg a vasúti társaságot, mely Budapesttől Mehádiáig küldi a billétet.
Szegeden kiszállok, s ha ott egyszer kiszállok, száz forintot lehet tenni egy hitvány spielmark ellen, hogy ott maradok Mehádia helyett a porfürdőben.
Mennyi bűbájos dolog vár ott rám… a kuruttyoló békák az exnépkertben és fönséges sörényével a hatalmas Oroszlány, melynek két esztendig voltam hű szövetségese esőben, sárban, viharban, éjjel és nappal.
Ott a politikus asztal az »Orosz lánynál«. Milyen enyhely! Ilyet nem adnak a Herkulesfürdő árnyas fái! Fönséges öröm kiszabadulni az okos politikusok közül a nem okosok közé.
Nincs ott regényesség, a vidék nem poetikus; akinek bölcsőjét a görbe hegyek közt ringatták, csak ott a görbeségben dobog annak a szíve sebesebben, az asszonyok sem szépek azon a tájon, az emberek se filiszterek, hanem éppen azért igazi tökéletes emberek.
Már én pedig csak az embereket keresem. Ha isteneket és szép asszonyokat akarok, kigondolok magamnak egyet-egyet a fantáziám szerint s férjhez adom akihez akarom.
Hogy elhanyagolta lelkem azt a jó öreg várost ódon tornyával, ócska városházával, szép trafikansnőjével s sok száz érdekességével – már ki is mentek az eszemből, hja a múltat mindég kéreggel vonja be a jelen –, de most, hogy ím – a kártyavető asszonyok stílusa szerint – út áll előttem, lehámozom lelkemről a kérget, s sorba pattognak ki a régi képek, alakok, tárgyak, dolgok és emberek.
Kinézek az ablakon, borul. Szegedre gondolok. Bezzeg hogy nézi most a felhőket odahaza a kapuból a Prófétás Gyuri. Mintha hallanám, hogy morog dühösen, mennyire nincs érzéke az istennek a kocsmáros üzlethez?
Nincs is – de azért Gyuri csak mégis dacol vele, mégpedig diadalmasan s esőben, derűben, ha jókedvű, ha mérges, abban a nótában ér feneket az elmélkedése:
»Bujdosik az árva madár…«
Ha megcsendül szobámban azóta a telefon: megrezzenek, hogy bizonyosan a János hí a népkertbe sétálni a Katák megtekintésére… Pedig dehogy, dehogy!… Csak Asbóth János szólít vagy Keszler az »Ellenőr«-bül, hogy hol találkozunk estére?
Egyszóval, mióta elhatároztam, hogy Mehádiára megyek, tele vagyok Szegeddel. S még Münchenben sem tudnék elképzelni annyi látnivalót, mint amennyi rám vár.
A fekete gouvernant, a szőke menyecske, az épülő híd, a »nagy hallgató«, a »kis gazember«, a »lányok«, a »fiúk«, az öregek és minden, minden.
…Nem! Én igazán nem hiszem, hogy meglátom valaha életemben Mehádiát, míg Szegedet nem építik máshova – messzebb az útból…
