MINÉL KEVESEBB MOZGÁS!
MINÉL KEVESEBB MOZGÁS!
Temesvár, aug. 13.
Engedjék meg önök, hogy a jeligémet írjam fölibe e soroknak, mik tulajdonképpen »útirajzok«.
Útirajzok éntőlem? Ki hitte volna ezt valaha? Minden lehetséges volt, még az is, hogy tudományos könyvet írok valaha angol nyelven, de hogy én útirajzokat írjak, ez olyan komikus, hogy igazán kedvet kaptam rá.
Tehát kezdjük el s mondjuk ki, hogy az első fejezet: »A felsővárosi kaszinótól – Temesvárig.«
Nos igen, ott hagytam el és ott kezdődik, midőn végre éjféltáján Onódy Kálmán elmuzsikálta hetedszer, hogy: »Korcsmárosné, nekem halat süssék kend.«
Kedves barátaim közül, akik szívesek voltak engem tíz viszontagság-teljes napon át mulattatni s velem mulatni, azok, akik még bele nem haltak vagy ki nem dűltek, ide is elkísértek, sőt a vas természetű atléták még arra is elszánták magokat, hogy velem jönnek Mehádiára.
Ez utóbb nevezett mártírok egy kocsin, míg én szállásomra siettem pakolni, már előre kihajtattak a vasúthoz.
Bepakoltam, de akkor vettem észre nagy bosszúsan, hogy a vasúti potyajegyem nincs meg.
No, ezt vagy a Kukacnak adtam bankó helyett, vagy pedig kiesett a tárcámból az asztal alá a kaszinó udvarán.
Lóhalálban hajtattam, nehogy a vasútról elkéssek, újra a felsővárosi kaszinóba, hol Böröcz bátyánkkal egy gyufa segélyével megtaláltuk az asztal alatt a homokba betaposva az érdemes billétet.
Igen, de most meg már kedves babos zsebkendőmet hagytam el a szállásomon, melyért pedig két napig kellett várnom Szegeden. No, már a babos kendő nélkül ugyancsak nem mozdulok egy tapodtat se!
Visszamentem a kendőért is s éppen csakhogy a harmadik csengetés előtt érhettem ki a vasúti indóházhoz, melynek külön szobáihoz most már elhalványult, de még mindig kellemes emlékek kötnek.
A fiúk már meg voltak ijedve. Mi lett belőlem? Hova lettem? No, de csakhogy most már mégis együtt vagyunk mind az öten.
Beszállok egy kupéba, elhelyezkedem. Besüvít egy konduktor.
– Ez Damen-kupé.
– Annál jobb. Maradok.
De egy tekintet a dámákra visszariasztott a szörnyű elhatározástól s siettem egy másik kupéba hurcolkodni.
– Für nicht Raucher! – süvített be megint a konduktor.
– No, hogy verjen meg benneteket a ragya! Hát ezért fizetek én a vasúton, hogy ennyi szekaturának legyek kitéve?
Végre elhelyezkedtünk öten hat ember közé, akikből kettő volt asszony kilenc-kilenc skatulya földi vagyonnal fölruházva. Pomádé- és pacsuliszag fertőztette meg a kupé levegőjét, egy részeg ember is ott hortyogott velem átellenben, de hát ez az ember csak borszagú volt, s az már inkább illatszámba megy.
Kis babos kendőmet sokszor megnézegettem útközben, hogy öngyilkossági gondolataimat kiverjem a fejemből, míg végre szerencsére eszembe jutott Temesvár mellett reggel, hogy hiszen én tulajdonképpen kéjutazó vagyok, s nem kényszerít arra semmi, hogy magamnak kellemetlenséget okozzak. Temesvárott ki fogok szállni a kellemetlen kupéból, kialszom magam, megnézem a várost s aztán délután megindulok Mehádiára, hol barátaim tíz órakor várni fognak. Hiszen Szegeden már úgyis hozzászoktam a fogadtatásokhoz!
Beértem Temesvárra – melyet nem írok le önöknek, mert jobban ösmerik mint én, ámbár a polgármesteri hivatal oly szíves volt irányomban, hogy egy hivatalnokot adott mellém, kinek atyai gondviselése alatt a város nevezetességeit megnézhettem, kivévén azokat, amiket legjobban szerettem volna látni s amikért oly híres Temesvár: a szép asszonyokat és lányokat. Ezek (infámis meleg idő lévén) éppen nem mutatkoztak az utcákon.
Tisztelt barátom, Áldor Imre nem lévén otthon, egyetlen ismerős nélkül jólesett e kiváló figyelem, melyet bizonyára nem én érdemeltem ki, de azon nagyok, kik sokat küzdtek és izzadtak, míg odajutottunk, hogy a nyomaikban járó igénytelenebb nemzedékre is rávetődik az üstökös csillagok észre nem vett fényéből egy-egy sugár.
Temesvár különben jó érzésű német város.
Igaz, hogy valahányszor lapot kértem s azt mondták, hogy »Ungarische Zeitung«, mindig dühbe jöttem, de ilyenkor mindig eszembe jutott az is, hogy a szegediek iránt szépen viselték magukat az árvíz után, s nyomban megbocsátottam nekik.
A »Kronprinz« hotelt, ahol szállva vagyok, nagyban dicsérték előttem – de biz az még fia sem lehet a mi Hétválasztónknak Szegeden.
Szolgaszemélyzete közül csak a szép bogárszemű szobalány beszél magyarul.
De nem ajánlom, hogy valaki szóba álljon vele!
