MIRIÁM
MIRIÁM
vagy
A SZERELEM ÚTJA
Megfoghatlan, hanem mégis tény, hogy én az emberiségből ahhoz a nemhez vonzódom jobban, amelyikhez magam nem tartozom.
Hanem hát hiába, minden embernek megvannak a maga különcségei és szokásai. Azelőtt is megvoltak, most is megvannak.
Nekem a nőnem az a gyengém. Nekik sokat megbocsátok… mindent, a férfinemnek semmit.
Mióta rájöttem arra a szellemes definicióra, hogy a csók még a matézist is meghazudtolja, az örökkévaló tudományt, mert egyet az egyből kivonva (ahogy azt két csókolódó teszi) marad kettő; – azóta legokosabb dolognak tartom az asszonyokat tanulmányozni. Így még tán lehet belőlem öreg koromra tanult ember!
Öregszem-e már, az ősz szele hűti-e szívemet, vagy a legújabb francia iskola élén Balzac vett-e rajtam annyi erőt, hogy egy idő óta a hervadó nőkért rajongok? A »harminc éves asszony« az ideálom, az arc a hulló rózsákkal, a legnyugvó nap fénye a szemekben, őszi derű a homlokon.
…Egy lehelet a télből, s az ajkak meg lesznek fagyva, az arc meg lesz sárgulva, és színtelen lesz a homlok, hideg a szem. Ez az utolsó napfény éppen olyan gyönyörű, becses, mint az első. A tavasz első napját mámorral szívja be az ember, s az ősz utolsó napját remegve látja lehanyatlani. A közbül eső idő iránt pedig mindenki közönyös.
Ezért állítom föl azt a merész teóriát, hogy két édes szerelem van: az első és az utolsó.
Boldog, aki e kettő valamelyikét érzi, s még boldogabb, aki a kettő valamelyikét bírja.
Egy hervadó asszonynak a legutolsó szerelme, lehet-e ennél érdekesebb? Nem!
Egy címer, melyet fölfelé fordítanak, és senki sem fogja látni többé. Egy könyv, amelynek az utolsó lapjára beírja az ember saját nevét, és azt a könyvet sohasem olvassa el senki többé. Mennyi édes homály, mily rózsaszínű köd…
Hogy visszajutunk apródonként a »gyermekségre«! Valamikor (midőn még olyan epedve szoktuk várni a bajuszt, mint most a Tisza Kálmán bukását) a selyemsuhogás is lázba hozott bennünket, ha mindjárt a nagynénénk szoknyája is az, a fiatal, tizenöt-tizenhét éves leányokat, akik egy korban vannak velünk, kicsinyeljük, szerelmünket rendesen valamely huszonöt-harminc éves hölgy bírja, ki sok fájdalmat okoz azzal, hogy mint gyermekkel bánik velünk, sóhajtásainkat és olvadó pillantásainkat észre nem veszi.
Borzadva gondolok rá, hogy első költői heves szerelmemet anyám egy barátnéja bírta, a derék Franciska néni, (egy kétmázsás szörnyeteg). Isten nyugosztalja meg a haló porában. Végelgyöngülésben halt meg tavaly és a kiscsoltói temetőben pihen. Megnézem a sírját tavaszkor, mert ha az Isten éltet, tavaszra tán eljutok a kiscsoltói temetőbe!
Mikor aztán húsz évesekké leszünk, ez a »lirikus korszak«. Akkor verseket írunk »Hozzá«, és akkor már nagyot változott a világ. Most már csak az üde szépségek tartják bilincsben szíveinket. És ezek többnyire sovány, halovány éteri lények, kik finom összhangban állanak tanulmányaink- és olvasmányainkkal: a »glaükopis Athené«-vel, Azraelével, a »Török világ«-ból, s még egy csomó költői teremtéssel, amik mind rózsabokorban jöttek a világra – vagy legalább fűzfabokorban, amennyiben többnyire csak a költők és írók által megénekelt példányok másolatai gyanánt jutnak szívünkbe.
A huszonöt év körül jön az »izmos szerelem«, melyet okos szerelemnek is nevezhetnék, ha kedvem volna fából vaskarikát csinálni. Ez a »feleség választó« korszak, vagyis más szavakkal: ez a szerelem szokta az embert szerencsétlenné tenni.
No, de ez nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz. Egészen más szempontból vesszük a szerelem útját, azt kívánván csupán konstatálni, hogy a huszonöt évtől kezdve az egészen fiatal, tizenhat-tizenhét éves lányok dobogtatják a férfiszíveket; a húszéves nő már »nem mai«, a huszonöt éves meg már »satrapa«, vagy »vén Áspis«.
S minél idősebbekké leszünk, annál elasztikusabb, annál nyúlékonyabb lesz az a tündér-szál, mely szívet szívvel összefűz, s mindég távolabb keresi az ideált – persze lemenő ágon, úgyhogy egészen eljut az ügyetlen, kedves »bakkfisch«-ekhez.
Oh, ezek az aranyos teremtések! Barackvirágszín arcaikkal, búzavirágszín hajukkal, kigörbített cipősarkaikkal, rövid szoknyájukban! Milyen világ ez! Milyen tiszta és bájos kis libák a zöld pázsiton! Egy idilli kép – az égből lelopva.
És azután? Mi jön azután? Feslő rózsabimbók után?…
Megfejthetetlen ugrás – a rózsabimbók után jön a haraszt.
Micsoda bomlott sorrend, milyen rettenetes inkonzekvencia – de hasztalan ellene disputálni; a haraszt következik: a »harmincéves asszony«.
A jóízű haraszt!…
S a haraszt után nem fog következni már többé soha semmi. Ez még az igazán rettenetes a szerelem útjában.
No, hát én már benne vagyok egy év óta a harasztkorszakban, amely után már semmi sem jön, s így jogosult arra, hogy elhiggyem, miszerint mindent tudok, s hogy megírjam a szerelem útját önöknek, akik még semmit sem tudnak, mert a szerelemben, aki mindent nem tapasztalt, semmit sem tud, aki pedig mindent tapasztalt, az még kevesebbet.
Annyi bizonyos, hogy teljes életemben szerencsétlen voltam. Elméletileg mindig a barna nő az ideálom, gyermekkoromtól egész eddig a pillanatig (Febr. 25. Este 5 óra 32 perc), s még sohasem bírtam barna nőbe komolyan beleszeretni. A nemezis szeszélye folytán akaratom ellen mindig a szőke nők sebezték meg szívemet. Összes szenvedéseimet és boldogságomat nekik köszönhetem – pedig elméletben soha ki nem állhattam őket, s azzal a kijelentéssel is halok meg, hogy: a szőke nők nem szépek.
Ha ugyan még meghalok, – és a haraszt után még nem következik valami. Hátha, ki tudja, még egy új világ… a remény hadd legyen örök.
A szerelem útja nem végződhetik be… Ha maga a szerelem végtelen, annak kell lenni az útjának is.
Vagy legalább valami dűlőút vezet még tovább.
Igen, van még egy: a szerelem – a nevekbe.
De ezt már csak mi bolondok, poéták, az írók élvezzük különös kitüntetésből a sorstól, mert rászolgálunk mélyebb érzelmeinkkel. Az Isten ezzel prolongálja a legfőbb jót, fiatalságunkat.
Vékony úrbéri kárpótlás – de én igénybe veszem; ne mondják, hogy volt valamim, amit még el nem tékozoltam.
Igen, a szerelem a nevekbe – ez következik a haraszt után.
Meglátunk egy szép asszonyt, megkérdezzük a nevét, s ő azt mondja dallamos hangon, hogy: »Miriám«.
A Miriámmal azután megösmerkedünk. A férj szórakozott ember, keveset foglalkozik kincsével. A szép asszonnyal annyi mindent összefecsegünk a vendéglőben, a vacsoránál és mindennap jobban megszokjuk itt-ott látni s hallani aprólékos napi történetét.
Ha pedig egyszer elmarad: mindjárt olyan üres a vendéglő, olyan üres az étlap, s olyan ügyetlenek a pincérek… S mindenütt ez az egy név zsong: »Miriám«.
Amint a vágtató fiákerek összerobognak az utcán, mintha abba a taktusba menne ki: »Miriám«…
Amint az ablak alatt tipegő boltőr meg-megkoppantja dárdájával a kövezetet, azok is úgy szólnak, hogy: »Miriám!«
Mindenből a »Miriám« név néz rád, gyöngéden, delejesen, a plakátok betűiből, a »Ruskij Myr«-ből, amely a falon függ.
Miriám, Miriám! Milyen szép név ez! Bizonyisten, szerelmes vagyok ebbe a névbe!
Ebbe a névbe? Csak a névbe?
Ez az, amiről »már« nem merek gondolkozni.
S ez a »nem merek«, az a kőfal a szerelem útjának a legvégén.
»NÔTRE CHER JULES«
A mi kedves Gyulánk! Ki volna más, mint a Gyula, a szerretetrre méltó Gyula, aki megunta a munkát és kinevezte maga helyett külügyminiszternek a Haymerlét.
Ő majd csak úgy odavetőleg fogja diktálni ezután – mint ahogy a Mahomed fehér galambja.
A kedves Gyula, aki még ma is érdekes ember, aki több mint egy évtizedig boldogította Ausztria-Magyarországot s illő, hogy most már a débardeuröket boldogítsa legalább egy télen át.
Igen, ő még mindig érdekes. Göndör hajába csak gyéren férnek be az ezüst szálak. A történelmi nevezetességű haj még mindig majdnem a régi. A termet délceg és ruganyos, és a tipikus magyar arc még mindig olyan, mintha egy »kovácslegényé« lenne és nem egy kovács-majszteré, sőt még kék szemeinek fénye is megvan – s megakad minden suhogó szoknyán.
Legalább, legalább,
Az a híre jár a városban.
A Grenvillei kis kaputól
Le a Blanc-utcai házig…
Az a híre jár a városban.
A Grenvillei kis kaputól
Le a Blanc-utcai házig…
A nemes gróf egyike a legszeretetreméltóbb komédiásoknak – akiket csak fölmutathat a világ. A »Nőtre cher Jules« a leghazárdabb és legkönnyelműbb játékos mindazok között, akiket valaha ismertünk. S a politika az a hazárdjáték, amiben ő excellált. Az pedig olyan furcsa játék, hogy nem az veszt, aki játszik, hanem az is, aki nézi, aki tűri.
Gyula gróf nem volt szerencsétlen államférfi, mert…
Oh, ez a »mert«.
A történelem szörnyen meg lesz egyszer akadva, mikor a »mert« után oda kell tennie az indokolást.
Az igazán csak esetlegesség, hogy ő nem volt egészen szerencsétlen. Tetteiben nincs meg az okszerűség, sem arra, hogy szerencsés államférfi legyen, – sem arra, hogy szerencsétlen. Az ő tettei meg fogják akasztani a legzseniálisabb elemző főt is, hogy azokról tárgyilagos bírálatot mondjon. Az lehetetlenség.
És ez nem azért lehetetlenség, mintha Andrássy Gyula megfejthetetlen szfinx lenne. Ellenkezőleg, az a megfejthetetlen csak, hogy mi módon volt ő megfejthetetlen… s micsoda neme az optikai csalódásnak, melynek kápráztató ereje alatt őt cselekedni láttuk.
A történelem azt fogja írni róla, hogy nagy szerepet vitt, de mihelyt arra kerül a sor, hogy mi volt ezen szerep lényege – Clio keze megzsibbad s nyíló koszorúját elejti.
Szegény Andrássy! Lesz-e még külügyminiszter? – nem lehet tudni, de hogy kevesebb nem akar lenni többé, az bizonyos.
Ő maga is így szólt egy ismerősömhöz:
– Énrólam már nem hiszik el, hogy közkatona is tudok lenni. Én hát nem is lépek föl képviselőnek a választáskor. Azonban a fiamat, Tivadart, választatom meg Zemplénben.
– Hol van most a fiatal gróf?
– Mármint a fiam? Ő Párizsban van. Nagy örömet okoz nekem őfelőle legújabban az, hogy a Jockey-clubba bevették tagnak.
– Hogyan? Olyan nagy dolog az?
– Képzelheti ön. Titkos golyó-szavazás van. S egy fekete golyó elég, hogy be ne vegyék.
– Azt hát nem tréfadolog megreszkirozni.
– S én annál inkább aggódtam, mert gróf Beust írt nekem s azt a tanácsot adta, beszéljem le fiamat szándékáról, mert nem veszik be, s meglesz a csúfság.
– De hát miért ne vették volna be?
– A dolog igen egyszerű. A párizsiak neheztelnek reám, mert tudják, hogy Bismarck benső barátom. Akadhatott volna egy, akinek ez eszébe jut, s fekete golyóval szavaz.
– Ez igaz. Ha így állnak a dolgok, akkor az eredmény valóban meglepő.
– Na, tudja, a párizsi »Bébé club«-nak sokáig tagja voltam, sőt még most is az vagyok, bár a tagsági díjakat nem fizetem, mert azt írták, nekik nagy megtiszteltetésükre fog szolgálni, ha a nevemet benn hagyom örökké a tagok lajstromában. Nos, a Jockey-club tagjai jobbadán a Bébé club tagjaiból valók, s innen a kedvező eredmény, melynek fölötte örülök, – mert ellenkező esetben szegény Tivadar vigasztalhatlan lett volna.
Szóba kerülvén a gróf lemondása, így szólt:
– Meguntam volt már a sok dolgot, és ott hagytam. Egészségi állapotom is romlani kezdett, megkértem hát a »császár«-t, hogy engem tegyen nyugalomba.
– Tette azt már excellenciád, úgy látszik, azelőtt is.
– Miből gondolja ön?
– Azon entrefilet-ből, mely egyszer lemondásáról a »Pester Lloyd«-ban megjelent.
A »Cousin le roi« elnevette magát.
– Ah, az csak egy tréfa volt – mondá a király cousinja (amely címet most Andrássy az aranygyapjú alapján használja). Egy magyar főúr, akit megnevezni nem akarok (gr. Széchen Antal), gyanús volt előttem, mert sokat járkált a »császár«-hoz, előérzetem volt, hogy állásomra vágyik. – Bizonyos akartam lenni. S midőn ő Bécsből Ausseeba ment, azon szándékkal, hogy másfél évet ott fog tölteni, s ezek szerint búcsúzott el a szociétástól, – kedvem jött egy tréfát csinálni, mely egyszersmind igazolni fogja, ha gyanúm valóban alapos-e. Ekkor bocsátottam nyilvánosságra a kérdéses entrefilet-t lemondásomról. S íme az én emberem futárvonaton sietett vissza Bécsbe.
– Őszintén megvallva a dolgot, excellenciádnak az igazi lemondása sem látszik egészen komolynak.
– Igen, az emberek azt sejtik, hogy én állok a Haymerle háta mögött; pedig ez nem igaz, s egyetlen alapos indok sincs, mely azt támogatná. Mondjon ön, ha egyet is.
– Ott a király fölmentési kézirata, melyhez hasonlót sohasem adtak még a bevégzett szolgálatoknak.
– Hát a Radeczkyé?
– Radeczky más. Egy aggastyán, aki egész életét az uralkodóháznak szentelte, de excellenciád forradalmi ember volt, valószínűtlen tehát, hogy e meleg kézirat csupán a múltat s ne a jövőt is illesse.
– Lehet, hogy igaza van – szólt Andrássy azon mosolyok egyikével, melyek őt oly szeretetreméltóvá teszik.
