A CSÁNGÓK
A CSÁNGÓK
Nem lehet poetikusabb dolog, mint csángónak lenni, s édes mesékben hallgatni meg vasárnap délutánonként az öregektől mesés nagy Magyarországnak hatalmát, erejét.
Milyen szép világ lehet ez itt onnanról!
Szeretik is őket itt. Hogyne, hogyne! Nagy urak, hatalmas emberek szóba állnak velök, kezet szorítanak. Azok, akik itt jártak, igazi csodákat tudnak mondani. Beszéltek azzal a hatalmas miniszterrel, a Tisza Kálmánnal, akihez képest a román király is csak vármegyei hajdú; látták a nagy Andrássy Gyula grófot, magyarok történelmének fényes alakját, aki az egész világnak parancsolgatott. (Persze csakhogy szót nem fogadott neki.) Nyájasan szólítgatta őket, a vállaikat is megveregette a tündérbeszédű Jókai Mór, akinek szavak helyett mámorító méz csurog az ajkairól.
S ezek mindnyájan az ő jóakaróik, gyámolítóik, csakhogy még rájok nem került a sor… ott van a kérelmük valahol legalól az irományok között, valami szolga odatette, mikor a port letisztogatta az aktákról, amiért azok most nem akadnak rá hosszú ideig, s elfelejtették, mert hiszen az egész világot nekik kell dirigálni, hogyan is juthatna a nagy fényes uraknak eszébe az a nyomorult Andrásfalva? Azok csak úgy vármegye számra beszélnek a világról. Ami azon alul van, arra nem igen emlékeznek, Mint ahogy Rotschild se tudja soha, mikor este kirakja a nadrágzsebéből az aprópénzét, hogy mennyi hatosa van. Öt forintokban beszél az, azon alul nem adja.
S így történik aztán, hogy a jó csángó magyarok, mikor egy kis pénzt gyűjthetnek össze (pedig beh keservesen szerzik), megint és megint útra kelnek megkopogtatni a hatalmas pátronusok ajtaját s meghallgatni azokat a bíztató szavakat.
Hej, mert ha egyszer aztán csakugyan rájok kerül a sor, akkor még az unokáik is áldani fogják poraikat, hiszen csak egy szemöldök-intés, s ő belőlök itt valamennyiökből boldog ember lesz. Asszonyaik selyemben fognak járni, ők maguk pedig hétköznap is zsemlyét esznek majd a haricska puliszka mellé. Fölvirrad nekik, fölvirrad még okvetlenül…
Ez a remény az útitársuk idefelé.
Hazafelé is ez, meg egypár újságcikk.
Mindent megtesznek, elmennek mindenüvé. Mindenütt bíztatják, sőt meg is bámulják őket.
Milyen délceg, gyönyörű alakok, igazi magyar faj. Németh Berci a Ház folyosóin – hol szintén megjelentek ma őkegyelmeik Kántor János kurátor, Csobot Antal, László György, Darabos Mihály és Kerekes Sámuel uraimék – azt indítványozta, hogy jó volna őket kicserélni kétszer annyi zsidóért.
Jó ábrázatuk van valamennyiöknek, okosak, illemtudók, látjuk, hogy a java van kiválogatva, a mindenben akkurátus emberek, hogy vezetőjük, tiszteletes Tonka Károly uram, valahogy szégyent ne valljon velök, a »fényes rokonság« előtt tetszetősek legyenek a szemnek is.
Bejárták már Nagy Györgyöt, aki pedig se nem György (mert csak Gyuri), se nem Nagy, bejárták a redakciókat (a mi szerkesztőségünkben is voltak), hogy pártolják a betelepítést, de a dolgok vastagabb részét holnapra hagyták: holnap mennek Tiszához és Szapáryhoz.
Kétségtelen, jól fogja őket fogadni Tisza is; majdnem bizonyos, hogy Szapáry sem von meg tőlük néhány biztató szót, de a kérvény megint alulra kerül az akták között.
Járatják, bolondítják ezeket a szegény embereket már évek óta, azok költségbe verik magukat, bíznak, reménykednek, s megint nem lesz a dologból semmi.
Marad nekik az az egypár meleghangú cikk az újságokban, amit hazavisznek, s amit vasárnap délutánonkint elolvasgatnak a vének a fiataloknak, hogy aztán némely szónál könnybe lábadjon a szemük!
– Istenem, istenem, beh jó, beh derék emberek is azok a mi édes testvéreink otthon nagy Magyarországon. Meglássátok, hogy egyszer csak itt toppannak, hazavisznek. Meglássátok…
S ez az örök ábrándozás, epedés őket is boldogokká teszi. S annyi poézis van benne, hogy ki sem lehet mondani!
