APRÓSÁGOK A HÁZBÓL – febr. 10.
APRÓSÁGOK A HÁZBÓL
– febr. 10.
– febr. 10.
Mily édes álma lehet ma éjjel a jó Pauler miniszternek! Szerencsésen átesett a vesszőfuttatáson.
Nagy dolog ez! Mert tudni való, hogy nincs a miniszterek között egyetlenegy sem, akinek olyan szívszorongást okozna tárcája tárgyalása, mint neki az övé.
Ott van a tömérdek fogas prókátor, agyafúrt jogász, fölfegyverkezve kódexekkel, novellákkal, speciális törvényekkel, paragrafusok egész erdejével és kiváltképpen ama tömérdek igazságügyi rendelettel, melyeknek száma légió.
És ennek ilyenkor mind őellene van fordítva a hegye, ádáz ellenség kezeiben, mely agyarkodva lesi, merre van egy védetlen hely, hogy odaszúrjon vad kegyetlenül.
Soha ilyen bűnhődést! Egész arzenált kénytelen liferálni, hogy azt mind ellene mozgósítsák gonosz ellenségei.
És kik ezek az ellenségek?
Saját tanítványai, akiket mind ő nevelt nagyra, ő avatott föl Themis papjaivá s ő tanított meg, hogyan forgassák ellene azt a fegyvert, amelyet ő adott kezeibe.
Hát ez tragikum.
És nemezis. A múzsafi nem feled. Eszébe vési jól, mily lelki gyötrelmet okozott neki a tanár a különböző kollokviumokon, a vizsgákon, a szigorlatokon. Most, mikor ő lehet a professzorának a leckéztetője, hej, dehogy szalasztaná el az alkalmat, hogy visszaadja a kölcsönt embertelen uzsorakamattal.
*
Érdekes nézni, mikor szapulják. Nem veszi ő azt azzal az előkelő, nagyúri non chalance-szal, mint pl. Szapáry, akinek akárminő kemény támadásra ott a felelet a közönyös arcán: »beszélhetsz, te jámbor, azért én mégis kiegzekváltatom az utolsó garast a zsebedből«.
Pauler szívére veszi a dolgot. Izeg, mozog, majd meg mereven néz maga elé, miközben szeme úgy elborul, mintha sírást fojtana vissza, s arca változik, halványul és elpirul.
És annak a gyilkos ellenzéknek nincsen annyi szíve, hogy megesnék rajta.
De még tulajdon pártjának sincs. Hiszen még akik a háta mögül fölszólaltak is, mind intéztek feléje egy-egy sicariusi döfést. Az alattomosak!
Sőt mi több, ma még minisztertársai is dezavuálták. Egymaga állott föl a Hodosi határozati javaslata mellett, hogy a bírák szomorú anyagi helyzetén lendítsünk valamit. Tisza, Szapáry et tutti quanti többi miniszterek ülve maradtak, s Tisza még meg is apprehendált reá, és rámordult.
Mennyivel nyugodalmasabb ülés eshetik a katedrában, mint ilyen miniszteri széken!
*
Különben az igazságügyi tárca körül kifejlett vita ez idén kevésbé volt zivataros, mint egyébkor.
Csak Polónyi Géza döngette meg hatalmasabban az igazságügyi alkotmányt, tegnap két óráig tartó beszédben, ma is egy óraiban. Ma egész fulminátor lett belőle, ki öblös hangjával mennydörögve kíséri a sújtó villámokat.
Rajta kívül még egy másik alak okozott föltűnést, éspedig a jobboldali padokon: Kerkápolyi.
Ott ül közel Tiszának a hátulsó frontjához, az előkelőbb mamelukok helyén, kik úgy szeretik ejteni a hangos helyeslést, hogy azt meg is hallják az illetékes fülek.
Csakhogy nagyon megszürkült, mióta nem miniszter. Aztán meg értelem dolgában is mintha meggyengült volna egy kicsikét. De a fejéről ráismerni azonnal. Ugyanaz a kerek, vastag tömzsi fej, sűrű kefehajjal, maszkírozott, kemény vonásokkal. A hang is harsány, olykor bömbölő.
De amit mond, szent isten! Hát ennyire megzavarhatja az okos ember fejét egy miniszteri tárca elvesztése? Felolvassa diákul egy régi francia poéta versét, annak bebizonyítására hogy a mi mai igazságszolgáltatásunknál sokkal rosszabb volt a franciáké ezelőtt – kétszáz esztendővel. Aztán elővesz egy Bentham nevű urat s félóráig üti-veri, mint a poros pokrócot. »Honnan is képviselő az a Bentham?« – kérdi egy szomszédom, mikor már hatodszor hallja emlegetni s látja, hogy a szónok egész dühbe jön a Bentham bolond beszédeinek a cáfolgatásában. – »Valami habarék lehet« – lőn a válasz –, »azokat, nemigen ismerjük.« – »Hát beszélt?« – »Beszélt hát, legalább azt hiszem, hogy másképp nem cáfolná agyon olyan alaposan.«
Fölhozta, hogy hét év alatt hét vaskos kötet törvényt csinált a »kormány«, hogy lehet hát azt mondani, hogy semmit nem csinált. Aztán reklámot csapott a maga könyvinek. Panaszkodott a » spiritualizmus« hiánya fölött s fölhívta a szélbalt, hogy építsük föl azt a Magyarországot, mely 48-ban romba dőlt.
Persze a jobboldali padokon.
*
– Én hallottam Kerkápolyit az azelőtti években. Akkor se szerettem, de legalább be kell ismernem, hogy nagyon okos ember. Hatalmasan tudott beszélni, s ha nem mondott is sok okosat, de legalább bolondokat se beszélt. Szent isten, mi lett most belőle!
– De hát kiről beszélsz?
– Hát Kerkápolyiról.
– Melyik Kerkápolyiról?
– Hát aki most beszél.
– Hiszen az nem Kerkápolyi.
– Dehogynem! Nem hallod, hogy pápai jogtanár volt?
– Volt, volt! de mégsem ő az.
– Hát ki a manó hát?
– Kőrösi Sándor, aki szintén volt Pápán jogtanár.
– Ne mondd! De mikor úgy hasonlít Kerkápolyihoz
a feje.
– Az ám, kívül.
*
– Fráter, itt van az a diák vers, ezt írja bele a beszédembe, de ki ne hagyja – mondá a pseudo-Kerkápolyi, mikor a beszédét befejezte s odanyomta a skartétát a – Tomcsányi képviselő markába, aki éppen ott ült a Kónyi Manó görgő székén.
*
Ez tegnap történt. De nem érte be a babérokkal. Ma újra szaporította nehány levéllel.
Tiltakozott a föltevés ellen, hogy ő renegát. Ő nem tagadta meg balközépi elveit, csak szegre akasztotta. S nem egyedül volt, aki ezt tette. Tették sokan.
Erre eszünkbe jut az az adoma, mikor II. József ad verbum audiendum citálta föl egy káptalan főnökét s lehordta jól a káptalan által elkövetett hibákért.
– De felség, hiszen a négylábú is megbotlik.
– Egy négylábú – viszonzá a császár –, azt csak el tudom képzelni; de egy egész istálló!
Hát bizony a fúzió is csak ilyen botlás volt. Gyenge mentség mindenkire, hogy más is botlott.
