APRÓSÁGOK A HÁZBÓL – jan. 27.
APRÓSÁGOK A HÁZBÓL
– jan. 27.
– jan. 27.
Egy kis parázs nemzetiségi vita. Azazhogy szász háború. Éppen alkalmatos, csattanós vég a barátságos szétoszlás előtt. Jó lesz gondolkozni róla a hosszas pauza alatt, míg a delegációk megcsinálják a második bosnyák háborút.
Mi mindenre rá nem ér az a Herman Ottó is! Elolvasta a dr. Heinze »vádiratát«, mely szerint mi itten eleven német húst eszünk. Elolvasta és megharagudott.
Nem is hagyta szó nélkül. Hevesen utasította vissza a vádakat, amik abban a röpiratban foglaltatnak, s vádolta az erdélyi szász sógorokat, hogy ők azok s köztük Wolf Károly képviselő és lapszerkesztő, akik a külföldet rágalmazó információkkal látják el hazánkról s kígyót-békát kiáltanak reá.
No, lett erre háborúság a szászok táborában! Mind szólásra iratkozott, aki egypár szót el tud makogni magyarul. Hogyisne lett volna méltó a fölháborodás. Egy Herman, aki ha két felé vágják is két egész német, egy Herr meg egy Mann kerül ki belőle, aki olyan hosszú szőke hajat visel, akár Siegfried, aki úgy tud írni németül, mint Lessing, s akiről azt lehetne tartani, hogy egyenes dédunokája annak az Arminiusnak, aki a germánokkal összetörte Varust a teutoburgi erdőben: – ez a Herman most nekimegy a németeknek a magyarok védelmében.
Hát nem hazaárulás, nem anyagyilkosság az ilyen? Abscheulich!
*
Wolf felelt neki legelőször. A fogát ugyan vicsorgatta, de harapni nem harapott. Visszautasította a gyanúsítást, hogy ő valami érintkezésben volna Heinzével. Ő csak a »Hermannstädter Tagblatt«-ban gyakorolja a patriotizmust.
Gull József már nem volt ily mérsékelt. Gúnyosan kelt ki Ottó ellen, hogy minek neki annyi koszorú? Aztán nagy határozottsággal állítá, hogy a Heinze vádjai mennyire igazak, s mennyire el vannak nyomva minálunk a szegény németek. Ők, a szászok, nem úgy tolakodtak, de hívásra jöttek ide s ünnepélyes állami okiratokban kapták meg privilégiumaik biztosítását. És most meg vannak csalva.
Ezt már az elnök is megsokallta, mire Gull úr sietett kijavítani magát, hogy »reményökben meg vannak csalatkozva«. Még németül is megmagyarázta, hogy »sie sehen sich in ihren Hoffnungen getäuscht«.
Aztán folytatá, hogy a német nyelvet üldözzük, a más ajkúakat kivetkőztetjük nemzetiségükből, erőszakosan magyarosítunk. Hogy emiatt a nagy Németország följajdul és segíteni akar a bajon, az csak természetes, hiszen a Szt. László-társulat is segíti a csángók iskoláit. Hát még mit csinálnának a magyarok, ha két millió magyart sanyargatnának úgy idegen országban, mint nálunk a szászokat!
És az a barbár, vérengző, türelmetlen magyar mindezeket végig bírta hallgatni saját törvényhozó házában! Erkläret mir, Graf Orindur, diesen Zwiespalt der Natur!
*
Sőt Tisza Kálmán arra érdemesíté, hogy még feleljen is neki.
Elmondta, hogy bizony évek óta hazudoznak már mireánk kedves szász atyánkfiai a Mutterland előtt. Elmondják, hogy a magyar mágnások díszruhában járnak a maszkos bálba s Füreden sohase megy le a hold. Hát persze, hogy a józan eszű német nem hiszi el századrészét se a vádaskodásaiknak s elfordul azoktól, kik félre akarják vezetni.
Aztán hol az a két millió szász? Van, igen, német, aki ragaszkodik nemzetiségéhez, de azért jó magyar s nem szövetségese az államellenes üzelmeknek. Nincs párt az országban mely a nemzetiségeket elölni akarná: de elvárja mindenik, hogy a magyar államot elismerjék. A német nyelvet még a tiszta magyar kálvinisták iskoláiban is obligate tanítják. Hát ez a német nyelv kiirtása?
Egyébiránt melyik szásznak volt és van akkora szabadsága, mint az erdélyi szásznak? S bánik-e a német oly kímélettel akár Pózenben a lengyelek, akár Elzász-Lotharingiában a franciák nemzetiségével, mint mi bánunk a szászokéval?
Persze erre nem volt kádencia.
*
Hát még mikor előállott Orbán Balázs az ő rettenetes históriai adataival!
Azt kell megnézni, hogy ők, a szász urak, hogyan bánnak a szomszédjukba került magyarsággal és oláhsággal. Még templomaikból is kitiltják a Hétfalusiaknak a magyar nyelvet, jogaikat elszedik, páriákká teszik. 120 ezer szász lőn Erdélyben nemzetnek elismerve és gyakorolt a 800 ezernyi székely és a milliónyi magyar nemzettel egyenlő jogot, – és mentve volt a katonáskodástól, s míg a székely 40 ezer harcost állított ki saját soraiból, a szász adott 500 olyan zsoldost, akik között nem volt szabad szásznak lenni. Török, osztrák elnyomás ellen sose harcolt velünk, de cimborált ellenséggel akárhányszor. A muszkát is ő hítta Erdélybe, és mi lett a büntetés? Odaajándékoztak neki tizenegy millió úrbéri kárpótlást, uradalmakat és azt a szász nemzeti vagyont, melyből azelőtt hivatalnokaikat fizették, s miket elvehetett volna az állam, mikor a hivatalnokok fizetését ő vállalta el.
S ez most a hála. Régi okmányaikra hivatkoznak. Hisz a székelyek régi okmányaik alapján országgyűlést tarthatnának. Tessék beleilleszkedni az új államrendbe, mely még így is kiváltságos helyet biztosít nekik, s ne beszéljenek két millió olyan német nevében, akik kivernék őket maguk közül pángermán eszméikkel.
*
Szilágyi Dezső is belevegyült a vitába.
Mit játsszák a mártírt? Mit csinálnak abból különös érdemet, hogy ragaszkodnak nemzetiségükhöz? Hát ki teszi ezt nekik veszélyessé? Hisz ez csak természetes. De a fölmerült gyanúval szemben azt tessék kijelenteni, hogy éppúgy ragaszkodnak a magyar állameszméhez. Ezt tessék hangsúlyozni itt is, a külföldön is, és akkor meg lesz irántuk az a bizalom, amit követelnek. Mert nincs a világon állam, mely a nemzetiségeknek oly engedményeket adott volna, mint a magyar a nemzetiségi törvényben. S mi azt meg is akarjuk valósítani, de tessék bennünket biztosítani, hogy abból a magyar állam ellen nem kovácsolnak fegyvert.
*
Zay Adolf beszélt utána vagy egy órahosszat. Éles gúnnyal s oly önbizalommal, mintha háta mögött állna Bismarck félmillió Hinterlanderrel s kétezer Krupp ágyúval s csak az ő intését lesné, hogy reánk rohanjon.
Meglátszott rajta, hogy részint beszéde hosszúságával és unalmasságával, részint sértő szúrásaival ki szeretné forgatni a házat türelméből. Hej, de sokért nem adta volna, ha elhallgattatja akár a ház, akár az elnök. Ebből lett volna még mártíriom! Milyen zajt lehetett volna ezzel ütni nagy Germániában s elevenen illusztrálni a magyar sovinizmust, erőszakot és elnyomást, mely még a képviselőházban is elveszi a szabad szót a nem magyar ajkúaktól!
Hiába volt minden erőlködés, ezt a célt nem érte el. Nem hallgatott ugyan rá, de végighallgatta a ház. Ezt, istenemre, nem csinálja utánunk más parlament.
*
Tisza fényesen rekeszté be a vitát. Ad oculos demonstrálta, hogy a szászok több jogot követelnek maguknak és idegen támogatóiknak Magyarországon, mint amennyit a magyar nemzetnek saját hazájában megengednek. Fölolvasott egynémely részt a nyomtatott panaszaikból. Ott van az is, hogy »Und ah leider, es gibt keine deutsche Universität mehr in Ungarn!« A gazdag, a nagy német nemzetnek nem állít a saját hazájában német egyetemet ez a koldus magyar! Mily barbár elnyomása ez a németségnek.
Általános, lelkes helyeslés kísérte Tisza szavait. Mint egy ember nyilatkozott a ház, s ama öt-hat bakszászt kivéve e pillanatban nem volt a teremben oppozició.
Hála legyen érte a szász uraknak, kik megtanítottak egyetérteni! Lám, akaratuk ellen is hasznot tudnak csinálni annak az országnak, melyet Zay szerint, csak gráciából szerencséltetnek jelenlétükkel, s melyen kívül, ugyancsak őszerinte »van még számukra hely« elég, nem úgy, mint a szegény magyarnak.
