APRÓSÁGOK A HÁZBÓL – febr. 18.
APRÓSÁGOK A HÁZBÓL
– febr. 18.
– febr. 18.
Nemcsak szóbeszéd az; tökéletes igaz, hogy annak a Szapárynak bolond egy szerencséje van. Ő a fő-egzekutor, mindenki őrá feni a fogát, agyarkodik az egész világ, hogy jön a budget, akkor lesz majd neki nemulass, így amúgy.
S íme itt a budget, éppen az övé; itt az alkalom, elkeseríteni az egész életét, megkeserültetni vele azt az órát is, melyben miniszternek született s megbosszulni rajta a nép véres verejtékét, az elhajtott tehenet. A beteg asszony alól kihúzott utolsó párnát és minden egyéb szörnytetteit a kegyetlen sáska-hadnak, melyet az országra bocsátott – s uramfia, mi történik? Az, hogy őexcellenciája kényelmesen ott ül a bársonyszékben s kedélyesen mosolyog, hogy nem az ő, hanem az egymás hajában áll az egész világ.
Mert az a kis bélyeg, az a kis illeték, az a kis dohány, amiről a honatyák beszélnek, talán csak nem fináncbudget-tárgyalás, melyben ha nincsen illendő mennyiségű dörgedelem, jajgatás és fogaknak az ő csikorgatása, – nem ér akkor az egész egy korhadt fakovát.
Pedig ma nem volt szó egyébről, hacsak azt is nem vesszük valaminek, hogy Csernátonynak is sikerült elkésni egy fiumei érdekkel.
De hiába is lett volna szó akármi másról, a kis macska se hallgatott volna rá, mindenki másért jött, másra vár, Istóczy volt a repertoárra kitűzve.
Azért lehetett már tíz óra előtt ott olvasni a kassza fölött, hogy »minden belépti jegy elfogyott«, azért telt meg a karzat színültig annyi gyönge hölggyel s azért jött elő annyi honatya, hogy csaknem egymás ölébe kellett ülniök, ha el akartak férni.
Orbán Balázs, te ma hiába vetted föl a fekete kabátot, hiába pödörted ki torzonborz-bajuszod oly rettenetesre, fináncminiszterhúst ma nem eszel, ma nem tréfli van a spajzcédulán: a nagy Győző lakmározandik ma, kóser menü szerént.
*
Mindenki csak őt nézte, a nap leendő hősét. »Ez ő! ez ő!« suttogá nem egy bíborajak a karzaton, feléje fordítván a revolver-látcsövet. Kinek jutna most eszébe Munkácsy, hogy az is valaki Budapesten? stb. Bújjon el az olyan ember, aki csak megfestette Krisztust; mikor itt van egy másik, aki megbosszulja! Jaj lesz tinektek ma, kik megfeszítettétek.
Győző érzi saját nagyságát, föl bírja fogni magasztos voltát nagy missziójának. Komoly, fennkölt arccal vágja magát pózba, mint aki tudja, hogy minden szem őreá tekint. Megpödri szép szőke bajuszát szerény önérzettel, aztán tenyerébe hajtja gondterhelt homlokát, szeme túlvilági kifejezéssel mélyed a semmibe, csendes méltósággal mordul egyet-egyet, de el nem húzná ünnepélyes arcát kerek e világért. Olyan az egész alak, mintha fényképező gép alatt állana, melynek kötelessége megörökíteni az ő szoborszerű stellungjait.
Hát íme, le is fotografíroztuk, amennyire ahhoz való készség nélkül hevenyében lehetett. Ha nem sikerült az utolsó vonásig, tulajdonítsa annak, hogy egy oldal karzat képezte neki a hátterét, karzat, tele rakva oly tipikus és markáns jellegű fejek halmazával, hogy minduntalan arra tévedt a tekintet.
Tisztelt honfitárs, Bolond Istók, mért nem voltál te itt e napon? Ott volt előtted a jövő heti képtárgy, – Munkácsy képe megelevenülve: Istóczy, a kínszenvedő Krisztus, szemben vele Pontius Kálmán, ki a kezét mossa, s hátul az a karzat, mely némán kiáltja a »feszítsd meg«-et.
*
De hát mikor kezdődik már? Tán nem is fog ma beszélni. Hiszen fél egyre már! Jaj, de sokat is kell az embernek szenvedni egy kis élvezetért!
Ez volt a karzaton a közvélemény, mikor fölmászott a szószékbe egy halvány alak, hóna alatt nagy paksamétával.
– Hát még ez is fog beszélni előbb? Mama, menjünk haza!
– Ne menjen még nagysád, ha eddig várakozott. Ez az úr az Istóczynak az előföltétele. Enélkül nem lehetne beszélnie. Most azért jött elő, hogy őt Istóczy kényelmesen megostorozhassa. De hát előbb rá kell szolgálnia.
A halvány alak pedig senki más, mint Berzeviczy Albert, a lutheránus, aki mint a kérvényi bizottság referense elvettetni kéri a veszprémi katolikus papoknak azt a kérvényét, hogy a ház vesse el a törvényjavaslatot a zsidó házasságról s az emancipációt a hébereknek mondja föl.
Ah, tehát itt van végre a várva-várt pillanat. Istóczy felemelkedik, mint Neptun a habokból, körüljártatja tekintetét, és elcsendesül a hullámzó tenger. A kérvény fölolvastatik s Győző beszélni kezd.
*
Hogy mit mondott? Annak elárulását hiába várja tőlem a jámbor keresztény olvasó. Talán megvan valahol másutt e lapokban. Persze nem lesz az olyan szép, mint ahogy azt Győző megtanulta a tükör előtt. Hallani kellett volna azt! Haj, micsoda pátosz, micsoda emelkedettség, minő bámulatos bátorsága a véleménynek, s mily lelkes előadás. Mikor azt mondá: »Hanyatlóban van Izrael csillaga!« Azt hittük, Rothschild azonnal Bontoux után roppan, ráomlik a zsidó-tőke a katolikus-tőkére s ott a krachban is újra kezdi a harcot, mint a két oroszlán, mely úgy fölfalta egymást, hogy csak a két farka maradt – szomorú vigasztalásul a részvényeseknek. – S mikor Muszkaország magasztos példájára hivatkozott! Hah, mennyire fölemelve érezte magát a magyar parlament.
*
A parlament! Azt is érdemes lett volna lefotografírozni ma. Évekkel ezelőtt, ha Istóczy fölkelt, mielőtt a száját feltátotta volna, már zajos derültség fogadta. Aztán minden ötödik-hatodik mondásánál fölharsant a hangos mosolygás. Az elnök minduntalan közbeharangozott, figyelmeztette a szólót, hogy ne izéljen. És ha mégis izélt: lecsücsültette szépen, akár Csanády Sándort.
Ma mély csöndben, feszült figyelemmel, mondhatnók áhítattal leste a ház az új próféta szavait. Csak az erősebb kifejezéseknél hallatszott egy kis elmordulás ott a szélsőbalon. Kihallgatták kifogástalanul.
A Győző már győzedelmesen hordozta körül büszke tekintetét. Nemine contradicente, egyhangúlag fogják elfogadni határozati javaslatát, még Wahrmann Móric is rá szavaz. Már bizonyos hogy elfogadják.
Sőt több, mint bizonyos. Mert íme ellene akar beszélni Almássy Sándor. Minden oldalról rá rivallnak: »Eláll! Eláll!« Csakhogy le nem húzzák. Még saját pártja is belekapaszkodik a kabátjába, hogy csak ne beszéljen. De nem addig van az! Csak azért is! És beszél, de az ördög se hallja, oly pokoli a zaj körülötte, és az egész házban.
Istóczyt áhítattal hallgatják végig, akik ellene szólnak, azt agyonzúgják: hát ez sem elég jele, hogy Istóczy-gondolkozású az egész parlament? Hogyne volna biztos, hogy Győző győzni fog?!
*
De íme föláll Abonyi Emil s kijelenti, hogy Istóczy javaslatának ő csak a felét írta alá. Föláll Rohonczy Gida s kijelenti, hogy ő csak tévedésből írta alá. Az elnök fölteszi a kérdést és szavaztat. Mint egy erdő, úgy áll föl az egész ház Istóczy – mellett? Nem! Ellene.
Mellette csak 10–12 ember marad ülve.
Győző elbukott. S azok, akik a Vörös-tengerből kimászhattak, az általa készített pácból is kimásztak száraz lábbal. Kutya bajuk!
De furcsa is ez a magyar parlament! Ideája sincs a következetességről – gondolhatja most magában a rumi kerület és a veszprémi esperestség.
