APRÓSÁGOK A HÁZBÓL – jan. 17.
APRÓSÁGOK A HÁZBÓL
– jan. 17.
– jan. 17.
Mikor egyidőben a szélsőbalnak szemére vetették, hogy vesztegeti az ország idejét, mert mindig csak beszél: Simonyi Ernő méltó botránkozással mondá, hogy »hát mi a mennydergős ménkőt csináljunk, hiszen a parlamentben volnánk talán, ami annyit jelent, hogy “beszélő ház”, hát mi másért küldtek bennünket ide a választóink, mint hogy beszéljünk? Mit vár tőlünk a jobboldal: azt talán, hogy karddal, pisztollyal vagy fúrkósbottal fölfegyverkezve jöjjünk ide és verekedjünk? Azt mondják, hogy szóval nem lehet ez országot megmenteni, csak tettel. No, a parlament tette a beszéd, más tette természeténél fogva nem lehet; a szoros értelemben vett tett a kormány dolga és hivatalnokaié. Itt nem árt az országnak az, aki beszél, mert hisz azért van itt; de igenis, a hallgatók lopják az időt s mulasztják kötelességüket, mely azt parancsolja, hogy álljanak ki véleményükkel, szavazatuk indokaival a nyilvánosság elé!«
Ezóta nem is igen vetették a baloldalnak szemére hogy sokat beszél. Ahelyett azonban inauguráltak egy új taktikát: hagyták beszélni az ellenzéket s a kormány padjairól néha még pour l'honneur du drapeau se szólalt föl senki – csak szavazott, mint a parancsolat.
Hát ezt nevezik nálunk parlamenti vitának. Az egyik feltámad, a másik meg kutyába se veszi.
Tapasztalható volt ez a mai ülésen is. Az egész mai ülés alatt hallgatott a mérsékelt ellenzék, úgy mint a kormány pártja. Csupán az egy szélbal beszélt.
Győrffy Gyula, Krisztinkovics Ede, Turgonyi Lajos, Helfy Ignác, Bódog Albert – mind a szélsőbal padjairól kerültek ki. Más párt meg se mukkant.
*
Hát ez nem helyes dolog.
Igaza volt Helfynek, midőn rámutatva ez inkonvenienciára, azt mondta, hogy ez megszegése a házszabályoknak, melyek azt rendelik, hogy a szónokok fölváltva beszéljenek: egy mellette, egy ellene. Más volna, ha a budget mellett már senki nem akarna szólni. De hiszen a pénzügyi bizottság előadóján, a pénzügyminiszteren, no meg Dobránszkyn kívül (de aki nem számít) még senki se beszélt a költségvetés mellett. Mert Rohonczy felszólalását csak senki nem fogja a budget mellett s annak indokolására tartott beszédnek mondani, hogy ő miért fogadja el a költségvetést.
Aztán meg föl is vannak írva a budget melletti szólásra gr. Zichy Jenő és Ivánka Imre. Hát miért nem szólítják fel őket?
Igaza volt Helfynek, hogy ez nem más, mint kiterjesztése a kormánypárt minden tagjára annak a jognak, mely szerint akkor szólalhatnak föl, amikor akarnak, mely jog pedig csupán a minisztereket illeti meg.
S ily eljárás mellett csakugyan megeshetik, hogy a kormánypárti szónokok bevárva, míg az ellenzék kipuskázta magát, egymás után húszan is fölszólalhatnak a vita végén.
Ez lealacsonyítása a parlamenti vitatkozásnak s nevetségessé tétele magának a parlamentarizmusnak.
*
Helfy annak bebizonyítására vállalkozott, hogy Eötvös Károly, mikor 54 milliónak, sőt az előre nem tudható póthitelekkel talán a 60 milliót is megütőnek mondta az idei deficitet, – talán még nem is mondott eleget. S számítása meglehetős tiszta és világos.
Nagy derültséget okozott, mikor az adóemelés tételénél egy nagy pénzügyi tekintély egy három év előtt megjelent tanulmányára hivatkozott. Ezt az adóemelést 1875 óta a pénzügyminiszter 40 millióra vallotta be. Igen, de ama pénzügyi tekintély kimutatta, hogy 1877-ig volt az adóemelés 35 millió. 1877-től 1882-ig, tehát öt év alatt csak 5 millióval nőtt volna az adó? Hiszen csak a Szapáry által azóta behozott új adók és adóemelések kitesznek háromszor-négyszer annyit is tán.
Melyiknek van hát igaza? Gróf Szapáry Gyulának-e, a pénzügyminiszternek, avagy ama tanulmány írójának, akiről, ha az aláírást megnézzük, kiderül, hogy nem más mint gróf Szapáry Gyula.
*
Úgy van a budget összeszerkesztve, hogy a nagy publikum ne érthesse meg. A rendes bevételből ki nem kerülő, kétségtelen kiadások, amiket kölcsönnel vagy értékek eladásával kell fedezni, ki vannak hagyva a deficitből. A bevétel és jövedelem össze van zavarva. Így pl. a pénzügyminiszter jövedelemnek veszi még az – adósságot is, amit csinál.
Az is a nagy publikum félrevezetésére van szánva, hogy az államadósságnak mindig csak a kamatjairól beszélnek, tőkéjéről soha. Pedig az nem holt numerus, s ha eltemetjük is: eleven hitelezők alakjában fog az föltámadni.
Legérdekesebb volt azonban Helfy beszédének az a része, melyet Somssich minapi felszólalása alapján a mérsékelt ellenzékhez intézett.
Somssich beszéde, úgymond, nagy közeledést jelez a függetlenségi párthoz. E pártnak programja legfőbb két tételében a külön magyar hadsereg és az önálló vámterület.
Úgy Somssich beszéde, mint a mérsékelt ellenzék tagjai az önálló vámterület mellett vannak, s ezzel már elfogadták a függetlenségi párt programjának egyik felét. A másiktól se látszanak idegenkedni annyira, mint azelőtt.
Világos tehát, hogy gazdasági kérdésekben itt egy nagy kompakt párt áll a kormánnyal szemben, mely többé nem mondhatja, hogy ki jön majd helyére, ha ő bukik?
Lesz, aki jöjjön. Ő legalább testestül-lelkestül támogatni fogná az olyan kormányt, mely valósítani vállalkozik az ő programja felét.
Nagy zúgás támadt e nyilatkozatra mindenfelé. »Fúzió, fúzió!« kiálták a jobb oldalról. Pulszky Ágost pedig a habarékban elkezdett evickélni, mint akit megsóztak, s kézzel-lábbal kapálódzott, hogy őneki nem kell külön vámterület, őneki nem kell fúzió, ő szélsőbali emberrel politikáról szóba se áll.
*
Helfy maga is megütközött szavai hatásán és sietett hozzátenni, hogy ha az ő programjának egyik fele, a külön vámterület, egyszer meglesz: nem éri ám be vele, mint ahogy a szélsőbali bajtársak gondolhatnák, hanem sürgetni fogja a másik felét is, mindaddig, míg az ő támogatásával uralkodó kormány vagy megadja magát, vagy bukik.
– Így már aztán más! – mondák a szélső padokon az intranzigensek. – De azért mégse szükség kokettírozni a habarékkal, mert mi nem puhulunk senki szép szeméért.
*
Bódog Albert volt az utolsó szónok, aki azt vitatta, hogy a Rohonczy támadása folytán a kormánynak mégis el kellett volna fogadni a vizsgálatot, hogy ha van visszaélés, érje büntetés a bűnöst, ha nincs, álljon tisztán a megtámadottak becsülete. Hivatkozott a Roustan–Rochefort pörre, ahol Rochefort nyilván rágalmazott, mégis fölmentették az esküdtek, jelezni akarva, hogy a köztisztviselő álljon olyan tisztán a nyilvánosság előtt, hogy még a gyanú se vethessen árnyat reá.
Nálunk nem sokat törődnék a reputáció e pör tisztaságával. Esztendőkön keresztül tűrik a gyanúsítást, a súgást-búgást, vádaskodást, a becsületbe mélyen belevágó dolgok hirdetését utcán, kávéházakban, nyilvános helyeken, kinyomatásukat a hírlapokban – s aztán? aki ellen mindezek irányozva vannak: odateszik a fővárosi rendőrség élére s reábízzák személy- és vagyonbátorság és a – közmorál fölött az őrködést!
