APRÓSÁGOK A HÁZBÓL – jan. 20.
APRÓSÁGOK A HÁZBÓL
– jan. 20.
– jan. 20.
Ma nevezetes napja volt az országháznak: megszólalt a jobboldal is végre. Mert bocsásson meg Dobránszky Péter úr is, Fekete Lajos úr is: ők ugyan beszéltek, de a jobboldal mind a mai napig hallgatott. Ma hallottuk csak első szavát.
Egy részét Herman Ottó hozta tűzbe. A szélsőbal legszélsőbb balszárnyának az álláspontjáról tartott hatalmas filippikát az ellen a forradalom ellen, amit a jobboldali pecsovicsok és aulikusok szítanak. Küldte a habarékot pokolba, a kormánypártra, ahová tartozik. Elismerte, hogy van bizony az ő pártjában a perszonálunionistától kezdve – amilyen Deák Ferenc volt valaha – a kommünárig minden, s ő maga sem irtózik a petroleum szagától; de van ám egy közös eszmény is, melynek a párt minden tagja alárendeli a maga extra gusztusát és minden egyebet, s ez a független Magyarország.
Hevesen beszélt, tüzesen, mint afféle telivér »szélső elem«, s nem is maradt el a hatás, mert azonnal hárman ugrottak föl utána, személyes kérdésben.
*
Dobránszky előadta, hogy neki a műegyetemen több tanítványa van háromnál. De ez még semmi, Ivánka Imre volt az igazi. Úgy beszélt, mint egy pandúrkáplár: vitézül, csattogtatva.
Igenis, ha forradalom lesz, akasztani fogunk. Az jár jobban, aki előbb kezdi. Az bizonyos, hogy nem egy táborban leszünk. De az is bizonyos, hogy ő nem fog úgy tenni, mint egy bizonyos képviselő, hogy a városháza ellen lázítja a félegyházi népet, s mikor a kraval elkezdődik: elpárolog. Aztán a szélsőbal eddig felszólalt 16 szónoka közül hány volt a mártír, hány halt meg a hazáért? No, hát ne beszéljenek nekünk, akik vértanú-halált szenvedtünk. Az a tizenhárom Aradon s maga Batthyány Lajos is, annak a sárga-fekete hadseregnek voltak a tisztjei, amelyet önök örökké piszkolnak. Na hát! Herman Ottó is milyen soká volt a múzeumban kitűnő állásban. Hát mért nem alapított családot?
*
E szép budgetbeszédre Herman röviden felelt, hogy azért nem házasodott meg (Halljuk! Halljuk!), mert neki, mint az állam tisztviselőjének nem nyújtott családalapításra elég alapot »az önök rendszere«.
Szerencse, hogy az aradi tizenhárom vértanú és az első magyar miniszterelnök már meghaltak s nem szólalhattak föl személyes kérdésben. Talán fölvilágosították volna Ivánka urat, aki azt látszik hinni: azzal biztosítottak a nemzetnél örök hálát emléköknek, mert osztrák tisztek voltak, s nem azzal, hogy megszűntek azok lenni s odahagyták a sárga-fekete sereget, és elverték, mint a dudát.
De nem ám Pákozdnál!
*
Móricz Pál volt a harmadik személyes fölszólaló, de miután nem sikerült méregbe jönnie, hát nem is vesződünk vele e helyen, hanem egyenesen áttérünk Jókai Mórra, akiben ismét megtalálta a párt a maga bátor Curtiusát, aki beleveti magát a mélységbe és meghal, hogy Róma éljen.
Talán az ő felszólalása hírének lehet köszönni, hogy oly szépen megteltek ma a padok. Azt bizonnyal neki köszönhetjük, ha vita lesz a vita és nem pusztán az ellenzék monológja.
Azzal kezdi, hogy amit a szélbal a budget ellen felhozott, az mind igaz s azt – excepta voce »ebadta« – ő is ratifikálja. De hát a budget-t meg kell szavazni, akármilyen rossz is az. A deficit nem is onnan származik, ahonnan Somssich származtatja: a nagyhatalmi berendezkedéstől; hanem abból a veszedelmes nyílt titokból, hogy minden európai hatalom óriási mérvben fegyverkezik s elnyeli azt, aki körül nem spékeli a határait szuronyokkal, hogy olyan legyen, mint a tövises malac. Szükség van a pólai forgó toronyra, akár hogy egzekválnak is odahaza adóba. Két-három év alatt elkészülnek a hatalmak fegyverkezésükkel, s jaj nekünk, ha addig mi a kezünket összetesszük. Mi leszünk, a rekompenzácionális objektum. Hát csak rajta, szavazzuk meg a hadügyi budget-t!
Mind szép dolog ez, ha úgy volna, hogy Franciaországban is, Németországban is, Angliában is, Olaszországban is úgy egzekválnának adóba, mint nálunk: ha ott is mindenütt satnyulna a nép a nyomortól, úgyhogy maholnap nem lesz katonának való, mint nálunk; ha ott is száz millió frankos deficitekkel záródnának az állami számadások egy évtized óta, mint nálunk; ha ott is a lehetetlenségig kényszerülnének emelni az adókat, mint nálunk, s ha azok az országok a belügyi szükségletektől volnának kénytelenek elvonni, amit haderejükre fordítanak, mint nálunk.
De fájdalom, nem úgy van! Franciaország bevételi többlete kétszer-háromszor annyi, mint a mi deficitünk: kultuszbudgetje nagyobb a mi hadügyi budgetünknél: az adókat leszállítják s a várak, erődítmények és hadihajók mellett egyre épülnek gyárak, iskolák, műintézetek. Németország nagy hadi készsége mellett is meg bírta venni összes vasúthálózatát s jövedelmet tud magának csinálni adóemelés, a polgárok megterhelése nélkül. Angliát, Olaszországot se teszi a hadügyi készség vagyonilag tönkre. Oroszország pedig nemrég szállította le az álló hadsereget 60 ezer emberrel.
Hát ezek kibírják azt a tehert; de Magyarország megszakad bele, – ez a különbség. Ilyen egyenlőtlen versenybe vinni bele bennünket bizony nem oly érdem, hogy avval dicsekedni lehetne.
*
Szép része volt a beszédnek az, mely a nemzeti gyűlölködésről beszélt. Aláírhatja minden elfogulatlan ember.
De a polemikus részek kissé hasra estek. »Ignatieff, aki minden tételt kitörülne a budgetből, amely Magyarországnak hasznos, könnyen elemésztené a deficitet.« Dehogy enyésztetné! Nincsen már abban annyi törülhető, mint amennyi a deficit! Kitörölgették már őelőtte a magyar Ignatieffek.
Egyben igaza volt: abban hogy 1852-ben, mikor javában folyt az akasztás s a vagyonelkobzás, mégis szomorúbb volt a helyzet, mint mai napság. De csakis az akasztófa és bachbeamter hiányzik ám hozzá. Vagyonelkobzás, zsandár, finánc, magyar bachhuszár, osztrák katonai brutalitás, mind megvan ám ma is, éspedig most nem a nemzet ellenére, de a nemzet akaratából. Ami sokkal szomorúbb.
Hogy 1862-ben ott ült az osztrák adóegzekváló katonatiszt a feleség kanapéján, az igaz. Ma nem ül. Nincs már kanapé. Elvitte a Szapáry finánca, ha ugyan nem a Széllé vagy még Lónyayé.
*
Jókai után Bánhidy Béla utasította vissza a szélsőbal által a habaréknak tulajdonított »közeledést«. Nem lesz abból semmi, – inkább megyünk a kormánypártra. Csak hínának már! Mit is tetszett mondani tavaly ilyenkor, pénzügyminiszter úr?
Mezei Ernő tartalmas beszédet mondott s két pohár vízzel öntötte le, melyből az egyikkel Hegedüs Sándor, a pénzügyi bizottsági előadó sajátkezűleg szolgált neki, jeléül, hogy nem kívánja egy kanál vízbe fojtani, de jó szívvel nyeli el a keserű pilulákat, amikkel a hálátlan szélbali szónok traktálja őt is, de különösen a kormány elnökét.
A mai ülést egy csattanás rekesztette be: beleütött az átkos közösügybe és kormányba a Csanády Sándor beszéde.
