APRÓSÁGOK A HÁZBÓL – jan. 26.
APRÓSÁGOK A HÁZBÓL
– jan. 26.
– jan. 26.
Élénk, zajos ülés volt a mai.
A költségvetés első füzetei voltak tárgyalás alatt. S ezekben a füzetekben vannak budgetünk »nebáncsvirágai«, melyeknek megcsonkítására szent borzalom nélkül gondolni se mer az igazhitű mameluk.
A közösügyi kiadások is – melyeket a delegációk állapítanak meg s szentírásnak köteles fogadni a parlament – e »noli me tangere«-k közé tartoznak. No, de ezek éppen most készülvén meghízni, egyelőre lekerültek a napirendről, amíg a delegációk újra nem szülik őket második, javított és bővített kiadásban.
Hanem előkerült az udvartartási költség. Érinthetetlenségét saját természetén kívül indokolja az is, hogy az a tíz év, melyre megállapíttatott, még le nem járt. Addig nem szabad hozzászólni.
És az az istentelen szélsőbal, hivatkozva arra, hogy nagy a nyomor, hogy nagy a deficit s hogy a civillista fölemelése annakidejében csak ideiglenesen történt, mégis hozzá mert szólni, és kerített belőle akkora vitát, hogy csak úgy ropogott.
*
Csanády kezdte azzal, hogy szállítsuk le egy millióval, mert az ország tönkremegy, aminek főoka a jelen kormány és Tisza Kálmán, a »jogtiprók nagymestere«.
Ez a legújabb jelző a miniszterelnökre, s a jobboldal úgy megörült neki, mint vak a garasnak s egész kellemes meglepetéssel mondá:
– Ah, hisz ez új!
Kevés híja volt, hogy Sándor bátyánkat meg nem tapsolta.
*
Kívüle Mukics, Helfy, Irányi szóltak e tárgyhoz. Helfy kijelenté, hogy nem kívánná a leszállítást, ha a nemzet ama célja, melyet az udvartartási költség ily magas megállapításával elérni akart, el is volna érve, s csakugyan volna Ős-Buda várában magyar királyi udvar. De mikor nincs, s mi csak az osztrák császár trónjának segítünk emelni a fényét annyival, amennyinél az osztrákok se járulnak többel e célra, s ők veszik hasznát a mi millióinknak is. Hát ez nem igazság. Laknék csak Budán a magyar király, majd meglátnók, ha nem viseltetnének-e nagyobb tisztelettel a magyar állameszme iránt a társországokbeli drága testvéreink is. De Budán csak egy az állandó: a Hentzi szobor.
*
Ha Tisza Kálmán valamikor remekelt, hát azt ma cselekedte. Olyan védbeszédet mondott a Hentzi-szoborra, hogy megveregethetné érte a vállát valami Halbrechts főherceg.
Egy keserves polgárháborúnak az emléke az a szobor ott a Szent György terén. Egy háborúnak, amelyben a polgárok egy része az egyik, más része a másik táborban foglalt helyet. Kibékültünk: ne bántsuk az egymás emlékeit. Úgyis szó nélkül hagytuk ott tizenöt évig, hát mármost minek bántanók. Ne mondják politikai tőkecsinálás kedveért, hogy meggyalázása a nemzetnek az a szobor, ne süssék a nemzet arcába a gyalázat bélyegét.
Oly érzékenyen, oly meggyőző erővel beszélt, hogy már csak vártuk, mikor áll föl Kőrösi Sándor azzal az indítvánnyal, hogy állítsunk hasonló szobrot a Károlyi-palota udvarán Haynaunak, ezzel is kimutatván, mily kegyeletes tiszteletben kívánjuk tartani ellenünk harcolt »polgártársaink« azon időbeli kedves emlékeit.
*
Szó sincs róla, ha Magyarország független ország volna, akár tele plántálhatnák az ellene küzdött osztrák hősök monumentumaival. A szabad Amerika nem bántja az ellene viselt harcokban elesett angolok emlékeit. Sőt megcselekedte még azt is, hogy azt a gúnydalt, amit bosszantására csináltak az angolok: amint kiverte őket, elfogadta nemzeti himnuszának.
És ezzel se szabadságán, se függetlenségén, se nemzeti önérzetén nem esik csorba.
Ha függetlenek lennénk, mi is veszély nélkül lehetnénk ily nagylelkűek. Akár megaranyoztathatnák azt az egész Hentzi-szobrot, nem származnék belőle semmi hiba.
De így! Pokwapil Anzelm közcserepár harcolt a magyar nemzet ellen s neve halhatatlan betűkkel ragyog ott a budai ércmonumentum többi hőseié közt, és olvashatja az a késő nemzedék, mely hiába keresi a hazáért elesett hősök hamvait, hiába nemzete nagy fiaiét. Hentzinek, Pokwapilnak ércszobra van, – de Szent Istvánnak, Nagy Lajosnak, világverő Mátyásnak, a nemzet nagy és hű fiainak, kik a hazának szentelték életüket, mindenüket, mártírjainak, hiában keresed emlékét széles e hazában, s nagy Rákóczi neve meg van bélyegezve az ország törvénykönyvében, és aki a leghívebb vala: messze száműzetésből gyászolja hazáját.
Hej! nem arra, amire Tisza Kálmán mondta, nem arra tanítja ily körülmények között a jövendő nemzedéket az a szobor ott a Szt. György terén.
*
Ugron Gábor föl is hozta, hogy amaz emlék ellen nem most történik először fölszólalás. 1869-ben már emelkedtek hangok ellene az országgyűlésen. S tudtunkkal Deák Ferenc se nézte jó szemmel, hogy az a szobor ott van. A király, a miniszterelnök, a honvédfőparancsnok, a honvédelmi minisztérium palotája a magyar nemzet Capitoliumának szentelik föl Budavárának azt a terét. Nem ilyen szobornak volna ott a helye. Windischgrätznek, aki Bécset lövette, bizony nem mernének emelni szobrot Bécs piacán.
Tiszteljük egymás emlékeit! Szép szó ez. De kérdjük, hogy ha a márciusi napok idején a bécsi nép, megemlékezve arról, hogy aki az ő alkotmányukért is a leghatalmasabban emelt szót s legnagyobb része volt abban, hogy ez nekik is megadassék, az Kossuth Lajos volt, s a nép lelkesedése még azon melegiben szobrot állít neki a Burg elé, – kérdjük: mi lett volna e szoborból később? Tiszteletben tartotta volna-e a reakció, vagy legalább megtűrte volna-e, mint ahogy mi megtűrjük a reakció emlékeit?
Erre kérünk kádenciát.
*
Herman Ottó Árpád és Hentzi szobrától átrándult a citadellára, hová pedig Tisza miniszterelnököt, sőt Szende honvédelmi minisztert sem ereszti be a parancsnok, – hacsak az Edelsheim-Gyulay engedelmét, nem viszi magával a zsebében.
Ott aztán kitárta a citadella alaprajzát. Budapest minden pontjának, ahol nagyobb csoportosulás történhetik, állandóan neki van szegezve egy-egy mozsár. Matematikai pontossággal pottyanthatja le bombáit a tisztelt ház asztalára. Nyolc óra alatt nincs Budapest. És ezek az ásító ágyútorkok ott virrasztanak, lesve a főváros minden mozdulatát, mint orgyilkos kezében a fölemelt tőr az alvó fölött: »no, most moccanj, kutya!«
A főváros ellen és nem annak ellenségei ellen van ott az a váracs. Azt vigyék el onnan, hadd állítsunk a helyén pantheont a magyar nemzet ezredéves fönnállása emlékére. De ne álljon ott e mozdulatlan fenyegetés, mely minden kibékülési biztatásra, kölcsönös bizalomra azt mondja, hogy hazugság.
*
– De bolond is ez a Herman – mondá Ivánka Imre –, hát ő még azt hiszi, azért építették oda azt a citadellát, hogy tyúkot neveljenek benne!
És ebben aztán megnyugodott. Hát úgy is illik. Zahlen und’s Maul halten, – ez most az erste Bürgerpflicht.
