APRÓSÁGOK A HÁZBÓL – május 4.
APRÓSÁGOK A HÁZBÓL – május 4.
Manó hitte volna, hogy még az olyan ülés is lehessen érdekes, amelynek a napirendje így szól: »tárgyalása a zárszámadási bizottság jelentésének az 1880-ik évi állami zárszámadások megvizsgálása tárgyában.« (Tessék csak ezt kimondani egy szuszra!)
Pedig hát, lám, mégis érdekes volt.
Érdekessé tette Veszter Imre felszólalása a részletes vitában, ugyanazé a Veszter Imréé, aki két év előtt az igazságügyi budget tárgyalásakor akkora statisztikai kimutatásra gördített a ház asztalára nyomtatott formulárét, hogy mikor kibontottuk, hosszabbnak bizonyult a Lánchídnál.
»Íme, úgymond, ilyen rubrikákat kell kitölteni a miniszter rendeletéből az osztó igazság szolgáinak; csoda-e aztán, hogy tisztességesen igazságot tenni nem marad idejök?«
Abból is látszik, hogy Veszter Imre jól ért beszédei illusztrálásához. Megfoghatókká tudja tenni a gyöngébbeknek is.
*
Ma a szőlődézsmaváltság áldozatairól beszélt.
Ez áldozatok nem tévesztendők össze azzal az áldozattal, melyet a nemzet a földtehermentesítés kimondásakor a haza legszegényebb polgárainak oltárára hozott. A szőlődézsmaváltság áldozatai magok is olyan áldozatok, amelyeknek két lába van.
Úgy áll ugyanis a dolog, hogy 26 milliónyi váltsági összeg mellett tíz év alatt majdnem tíz milliónyi befizetni tartozott hátrálékot mutat ki a számadás. Tíz év alatt, 26 milliónál, 22 évi törlesztés mellett, csaknem tíz, pontosabban több, mint 8 millió hátrálék, – valami az!
Megérteni is nehéz. De így van s Veszter Imre meg is magyarázta, miért van így s miért kell szükségképpen így lennie.
Azért, mert mikor a szőlőket összeírták, szőlőnek írták be az olyan földeket is, amikben emberemlékezet óta sohasem volt szőlővessző. Annak írtak partokat, vízmosásokat, terméketlen helyeket s egyáltalában nem tettek különbséget a valóban jövedelmező és nem jövedelmező, a többé és kevésbé jövedelmező szőlők között, s így esett aztán, hogy 2–300 forint váltságösszeggel lett megterhelve az olyan szőlőnek kiadott földdarab, amiért nincs az a bolond, aki többet adna 30–40 frtnál.
Természetes következése lett e bölcs taksának, hogy az így megterhelt szőlő tulajdonosa, semhogy a váltsági összeg esedékes évi részleteit fizesse, inkább fölhagyott az egész mulatsággal, hagyta a szőlőt az Úr szőlőjének, kapálja az, gondozza az, s szüretelje le róla magának a váltságdíját az adóegzekutor, ha tudja.
Sok-sok ezerre megy már az országban az így abbahagyott, parlagon heverő, gyomtól, dudvától fölvert szőlő, s Veszter saját kerületéből is fölemlít három rongyos kis községet, melyeknek határában az így odahagyott szőlő 130-ra megy.
Ezekből nincs az a nyúzó finánc, aki kitapossa a váltságdíj hátralékát. Hogy megvegye valaki, csak nem ment el a sütnivalója.
A következés aztán az, hogy az ilyen restanciákkal terhelt szőlőkből nemcsak a restancia nem kerül be többé, be nem kerül abból még az ezután fizetendő részleteknek egy fityingje sem, s a vége az lesz, hogy az állam, mely a szőlődézsmaváltsági kötvények tulajdonosaival szemben garanciát vállalt, fizetheti szépen a szőlődézsmaváltságát a maga erszényéből.
Nincs itt más segítség, mint megvizsgálni a tényleges viszonyokat, s ott, ahol kiderül, hogy a váltság objektuma a hátrálékot nem bírja el: simpliciter elengedni az egész restanciát, így talán még bekerülnek egy részénél az ezentúl esedékes ráták. Másképp minden ilyen szőlő, mint adótárgy, az államra nézve elvész, mintha a föld nyelte volna el.
*
A jól átgondolt beszédre, mely minden oldalról tetszéssel találkozott, a kormánypárt padjairól hirtelen előkerekedett egy – szűzbeszéd.
Bochkor Károly szólalt föl ma először, amióta mandátummal vagyon megterhelve.
Bocsánatot kér, hogy mindjárt első szónoklatát is ily incidentaliter kell megszülnie; de nem tehet róla, ha nem tűrheti, hogy itt a házban így korteskedjenek az emberek. Neki, miután a kormány padjain ül, kötelessége kijelenteni, hogy a szőlődézsma-váltságból származó kalamitásoknak nem ez a kormány az oka, mely most a bársony karszékeken ül, az még a korábbi kormányok ténye. Ezt neki konstatálni kormánypárti kötelessége.
Mit keresi azt az a szegény nyomorult ember, aki elpusztul, hogy nyomorúságának ez vagy egy más kormány-e az oka? A fő az, hogy elveszik, ha ér valamit, a külsejét, ami soknak mindene, s ha van egyebe is, hát azt is.
De Bochkor úrnak nem ez a fő. Neki az a fő, hogy a kormány, melyet támogat, tisztán álljon az utókor előtt, s azért neki kormánypárti kötelessége azt fehérre – subickolni.
– Ki hitte volna – mondá e beszédre Herman Ottó –, hogy valakinek magasabb rangú legyen a beszéde, mint ő maga.
– Hogy – hogy?
– Hát úgy, hogy amit ez az úr most itt összevissza beszél, az, a Schulverein nyelvén szólva, stifli, – ő maga pedig csak Bocskor.
A legkomikusabb a dologban az volt, hogy a pénzügyminiszter, akit a képviselő úr úgy oldalba támogatott, a maga részéről igazat adott Veszternek, beismerte, hogy csakugyan nagy a baj, – de, more consueto, nem tud rajta segíteni.
