CHASSÉ CROISÉ
CHASSÉ CROISÉ
Ez pedig nem elkésett báli tárca akar lenni; nem a chassé croisé tánc-figura, mit netalán elfelejtettem eltáncolni Melanie kisasszonnyal a farsangon. Tánc-figura ugyan ez is, sokkal rafinírozottabb, komplikáltabb amannál, de nem az illemtanár uraktól lehet tanulni, nem is lenge karcsú leányok táncolják ezt röpködő tüll-anglais ruhában, ragyogó fényű szemekkel kacsingatva párjaikra, vagy átelleneseikre, akikkel helyet cseréltek – ez a chassé croisé a Közoktatásügyi bizottságban lett eltáncolva muzsika nélkül, bozontos, nagytalpú honatyák által – s bizony érdemes a megéneklésre, márcsak azért is hogy legyen már egyszer egy politikai hátterű tárca is a »Pesti Hirlap«-ban.
Aki még sohasem látott belülről egy képviselőházi bizottságot, az azt hiszi, hogy az valami pokolbeli katlan, hol szakadatlanul fő, rotyog az a rettenetes sok javaslat, indítvány, s a bizottsági tagok izzadó homlokkal, elméjük, összes tehetségeik lángjával gyújtanak alá a katlannak s gyakorlati tapasztalataik főzőkanalával a rogyásig kavarják a hazafias koktumot.
Dehogy, uraim! A bizottság nem katlan, hanem csak »schnellsieder«. Igen egyszerű apparátusa a kormánynak; beleteszi a kotyvalékot: a javaslatot s alágyújtja a spirituszt (a saját indokolását), s készen van az egész.
Ami pedig (mert Tisza Kálmán szerint minden dolognak két oldala van) a másik oldalát illeti, hát a másik oldaláról tekintve a bizottság valóságos esőköpenyeg a lusta, renyhe képviselőknek.
Ha Muki bácsi vagy Feri öcsém hazamegy a kerületébe s ott valaki azt találja mondani, hogy mivel mulat a fővárosban, rendesen azzal felel:
– Érek is én rá a mulatságokra? Annyi a dolgom, hogy az eszemet se tudom.
– De hol, kedves öcsém vagy kedves bátyám, hol?
– Hol? A bizottságokban.
Hát persze a bizottságokban. Ott dolgoznak ők, akik sehol se dolgoznak.
Pedig a bizottság tulajdonképpen nem is annyira a képviselők számára kitalált institúció, – mint inkább a feleségeik számára.
Ha kimaradnak, ha nem akarják elkísérni az asszonyságot ide vagy oda: akkor mindig sokat érő kifogás a bizottság. De iszen ember volt az a talpán, aki a bizottságot kitalálta!
De valamennyi bizottság között legérdekesebb, mert legtarkabarkább, a közoktatásügyi bizottság. Hja, hiába, Trefort mégiscsak originális ember, s mint vallásügyi miniszter vallásos is annyira, hogy akképp cselekedjék, mint Noé: minden fajtából bevett egyet-egyet a bárkájába, állván a közoktatásügyi bizottság tizenöt kemény emberből, akik között van szász és szászabb, van ultramontán, katolikus, van liberális, van lutheránus, kálvinista, hitetlen, unitárius, görög-katolikus, görög-keleti, román, még tán nazarénus is!
Így lőn, hogy egyetlenegyszer, tegnap akart Trefort okos dolgot csinálni a középiskolai törvényjavaslattal, melyben – meglehet vi coacta – szakított némileg a vaskalapossággal, s íme (már hiába, neki még véletlenül sem sikerül semmi jó dolog) a középiskolai törvényjavaslat tragikus sorsot ért: megbukott, bebizonyosodván azon régi közmondás, hogy aki a kabátján rosszul gombolja be az első gombot, a többi aztán mind rosszul van begombolva.
Hátha még a kabát Treforté, aki már nagyon sok gombot gombolt be nagyon rosszul.
De adjuk ezen nemzetiségi színjáték rövid meséjét.
Hát úgy volt az, hogy Baross Gábornak, a bizottság elnökének, már a múlt éjjel nagyon rossz álmai voltak. Lidércnyomást érzett, azt hitte, a gyomrát terhelte meg, pedig az nem a vacsora utóérzete, hanem a jövő előíze volt.
Mikor a bizottságba lépett, ott már mindenki puskaporral volt szaturálva. Mindenki ellenzék akart lenni. Aki senkinek se tudott már opponálni, hát maga magának opponált. Vannak ilyen komisz napok is – ha az embernek Katzenjammerje van és sokat vesztett előtte való nap a másik nemzeti színjátékon, a – ferblin.
Bausznern Guidó és Zay Adolf, a két rettenthetlen levente, ott ült viadalra készen. Kovács Albert, aki telivér kálvinista ember és mérsékelt ellenzéki, a fogait piszkálta és gondolkozott:
– Nekem ugyan nem kell ez a bolondos törvényjavaslat, már csak azért sem kell, mert katolikus ember nyújtja be. Hanem azért jó lesz az ördögnek is gyertyát gyújtani, ha már ilyen lutheránus pártállásban vagyok. Ki tudja, kié leszünk utoljára? Én mellette leszek, mert úgyse fog lenni semmi foganatja. Nyilvánvaló, hogy nélkülem is meg fog bukni. S így jóformán ingyen jutok egy miniszteri meleg kézszorításhoz a folyosón.
Mednyánszky fel s alá járt s ekképpen vélekedik:
– Nekem ugyan nagyon tetszik ez a javaslat, de hát azt bizony énnélkülem is megszavazzák a mamelukok. Minek hagyjam magamon száradni azt a szégyent, hogy én valaha valamit helyeseltem. Meg fogom erősen támadni.
Legnehezebb pozíciója volt a két kanonoknak: Miehl Jakab és Bubics főtisztelendő uraiméknak.
Ez a két érdemes honatya volt a legjobban megakadva. Nekik túlliberális a javaslat, nem fogadják el természetesen, szívükben elvetik azt, már Haynald iránti tekintetből is, de…
– Micsoda de? – szólt Bubics kanonok ijedten Miehlhez. – Csak nem akarsz mellette szavazni?
– De bizony… Megvallom neked… – mondá Miehl akadozva – …erős okaim vannak. Nagy okok… fontos okok.
Szemeit kenetteljesen fordítá az ég felé.
– Tudom. Ösmerem az okaidat.
Miehl Jakab elpirult.
– Hogyan, te tudnád? – suttogá szemérmetesen.
– Igen, te éppen úgy vagy, mint én: püspök akarsz lenni. Nem akarod megharagítani Trefortot.
– Hogyan, te is? – szólt Miehl savanyú ábrázattal.
– Öleljük meg egymást, barátom – és szavazzunk a javaslat mellett. Hiszen van Isten! megbukik az nélkülünk is.
Megkezdődött a tárgyalás, embereink akképp beszéltek pro és kontra, amiként fentebb csoportosítottuk őket, s ezalatt – mint megannyi Pilátus – ujjaikon számítgatták, hogy áll a javaslat sorsa s mi áll inkább az érdekükben.
De mint utólagosan kisült, hiú volt minden földi számítás, mert a szavazásnál nagyszerű chassé croisé – következett. Nemcsak nem mind arany, ami fénylik, de még a pártoló oráció se pártoló voks. Itt bizonyult be csak egészen, hogy a látszat mennyire csal.
Kovács Albert látván, hogy nélküle nem fog megbukni a javaslat, dacára, hogy mellette szólt, azt mondja a szavazásnál: »nem!«
Mednyánszky megijed, hogy kissé nagyon is sebesen támadta meg a javaslatot, most már nem fogják elfogadni, kiröppen szépen a leghajlíthatóbb ige: »igen.«
A püspökök megint zavarba jöttek s egy ablakközbe húzódva, hevenyészett zsinatot tartottak.
– Megszavazzák a javaslatot! Baj van.
– Haynald dühös lesz.
– Szavazzuk ellene mind a ketten.
– Abszurdum lenne. Egy voks is agyonüti. Két püspökséget dobni ki az ablakon luxus, mikor egy elég áldozatnak.
– De melyikünké?
– A tied!
– Nem, a tied.
– Melyikünk az öregebb? Annak úgyis több chance-a van, az szavazzon Treforttal.
Kisült, hogy mind a kettő az öregebb.
Végre azonban Bubics feltalálta magát.
– Látod, édes fiam, te esel, de én maradok, s ha én maradok és püspökké leszek, akkor Trefort is esni fog. Mert az a nagy botlás, hogy engem kinevezett, okvetlenül megbuktatja. S akkor aztán olyan miniszter jön, aki nem haragszik rád.
Miehl elmosolyogta magát. Tetszett neki ez a propozició s isten neki! ellene szavazott a javaslatnak.
…De minek toldjam-foldjam odább ezt a kapitális juxot, amit Magyarországon komoly emberek csinálnak nagyon komoly dolgokból, nagyon komoly következményeket idézhetve elő a könnyelműségükkel.
