SZEGED AZ ORSZÁGHÁZBAN
SZEGED AZ ORSZÁGHÁZBAN
(Karcolat)
[március 9.]
Az egyetemi tanároknak szokása, hogy vannak bizonyos ötleteik, amiket minden évben elmondanak prelekció közben ugyanazon a helyen. Itt egy vicc a római pápára, amott egy másik a francia császárnéra, hogyha ez a császárné ekkor és ekkor pelyhes szoknyát rántott volna magára, hát az egész világ pelyhes szoknyában járt volna.
Ezeken a vicceken már nem nevet senki, a fölcseperedett generáció a tavalyi generációtól már előre tudja, mikor, hol és miképpen fognak elmondatni.
Éppen ilyeneknek tartom én azokat a beszédeket, melyeket Irányi szokott gyakran elmondani, s most legújabban Herman.
Valahányszor a szegedi királyi biztosság meghosszabbíttatik (s az mindig hosszabbíttatik), Herman Ottó mindig tart egy »szpícset« – a meghosszabítás ellen s a miniszterelnök tart rá aztán egy védelmet a meghosszabbítás mellett.
De már ezen a két beszéden sem nem mulat, sem nem bosszankodik senki. Megszokták már az emberek, mint az óraketyegést. S ha ekkor e helyett más két ember másról beszélne, az egész ház föl volna zavarva, mint a tó tükre, ha béka ugrik belé.
Ezek a beszédek csak arra valók, hogy a Kállay Albert (miniszteri titkár) kedélyét megmozgassák, ki valóságos bravúrral indokolja ezeket a meghosszabbító javaslatokat s szörnyen dühös, ha valaki be nem látja egyszeribe, hogy nekik még ott kell maradniok.
Pedig iszen belátja azt mindenki.
Semmi sem lehet népszerűbb a magyar parlamentben, mint éppen az, amit ők akarnak – a prolongáció.
*
Aztán még ha menne is Tisza Lajos: nem eresztenék – a szegediek.
Megölnék petíciókkal a kormányt, az országgyűlést. Teleírnának minden újságot – hogy csak visszahozzák.
Mert akkor tudják ők meg igazán: mi nekik Tisza Lajos, amikor már nem lesz ott.
Egy ember, aki gondolkozik helyettük és tesz. Ők magok csak álmodoznak, s ez aztán az álmaikat beváltja valóságra.
Igaz, hogy akad némi ellenzék is, de ez is olyan ellenzék, hogy csak beszél – mint az egyszeri zsidó.
Az pedig nagyon furfangos ember volt.
Fogadást tett magában, hogy ha meg talál gyógyulni, hát a tehénkéjét, a legkedvesebb jószágát odaadja egy istenes célra.
Meg is gyógyult. Vitte a tehenet magával, de egy kakast is tett a hóna alá.
Útközben aztán, boldognak-boldogtalannak kinálta megvételre a tehenet.
– Mi az ára? – kérdék.
– Ötven krajcár.
– Megbolondult, szomszéd?
– De istenúgyse ötven krajcár.
– Akkor hát fölcsapok… Itt az az 50 kr.
De ekkor elővette hóna alól a zsidó a kakast is.
– Csakhogy a kakas nélkül – mondá – nem adom ám oda a tehenet.
– Hát hogy a kakas?
– A kakas? Száz forint.
…Hát Hermanék is odaadnák Tisza Lajost szívesen, de csak úgy, ha magával vinné a város adósságait és lebonyolítatlan ügyeit is.
Csakhogy ezeket meg át nem engedhetik semmi áron.
