A DELEGÁTUSOK FRAKKJAI
A DELEGÁTUSOK FRAKKJAI
(Igaz történet)
Nem a ruha teszi az embert, mondják, – de az nem igaz, a miniszteri titkárokat igenis a ruha teszi. Mik volnának ők ruha nélkül?
E maliciózus megjegyzéstől pedig örömest tartózkodnék, ha nem éppen egy kabát-históriát kellene megírnom.
Van egy emberem, aki nagyon szerelmes a kabát-históriákba, annak a kedvét akarom kitölteni s megmutatni, hogy csakugyan a kabátokkal is történnek csodálatos esetek.
Akikről írok, nemcsak miniszteri titkárok voltak, hanem fiatal delegátusok, ami éppen annyi, mintha miniszteri titkárok volnának.
A nagy »Residenz-Stadt«-ban beszálltak a »Wandl« hotelbe két egymásba nyíló szobába.
Az egyiket Miskának hítták – gróf és sovány ember, a másik Aladár, gazdag nyárspolgár fia és kövérségre hajlik. Különben tisztességes gyerekek, főispán lehet még mind a kettőbül.
A delegátussághoz két dolog kívántatik; az egyik az, hogy megválasszák, a másik az, hogy frakkja legyen, – mert frakk nélkül Bécsben lehetetlen boldogulni.
Mind a két emberünk vitte frakkját is, de a fátum úgy hozta magával, hogy napokig nem volt rá szükségük. Kezdenek már soványabb idők járni Bécsben is, s csak imitt-amott akad egy díszebéd vagy soirée!
Egyszer azonban éppen egy ilyen soirée volt Kállay Béninél, ahova mind a két lakótárs hivatalos volt. Ki is adták rögtön az ordrét a házi szolgának, hogy vigye a frakkokat és a cilindereket kivasaltatni.
Este aztán elkezdődött a készülődés. A Kállay-estélyen sok előkelő fiatal hölgy is lesz; házasulandó embernek nem ártalmas, ha minél jobban kicsípi magát. Az ember sohasem tudhatja. Lám Pulszky Guszti!…
Miska az egyik szobában öltözködött, Aladár a másikban.
Rendben ment a dolog egész a frakk-felvételig, de midőn a frakkot fölvette, egyszerre elsápadt s ijedten rogyott egy támlásszékbe.
– Szent isten! Mennyit soványodtam két hónap alatt, (annyi ideje nem volt rajta a frakk). Ez borzasztó, ez rettenetes! Hamar doktorért! Ez ha így megy, nem élek egy esztendőt.
A doktor eljött és azt mondta a grófnak, egyék több tésztás ételt és sétáljon minél kevesebbet; még lehetséges, hogy megél. Vagy pedig menjen azonnal Olaszországba.
Még alighogy lement a doktor az első emelet lépcsőin, ideges csengettyű-rángatás riasztá fel nyugalmából a szögletekben lopva szivarozgató pincéreket. Az Aladár szobájából szólt e villanyos csengettyű.
– Mit parancsol, nagysád? – rontott be a pincér Aladárhoz.
– Hamar orvosért.
A pincér lóhalálban vágtatott s még utólérte a becsületes Aeskulapot.
– Doktor úr, doktor úr, jöjjön vissza!
– Micsoda, már meghalt volna azóta? – kérdé a doktor szórakozottan.
– Nem; egy másik beteg hívatja.
A doktor benyitott az Aladár szobájába.
– Mi baja önnek, uram?
– Hogy mi bajom? Odavagyok kedves doktor, tönkre vagyok menve. Hízom, rettenetesen hízom. Hallotta ön valaha hírét Móricz Palyának?
A doktor tagadólag rázta fejét.
– Az egy nagyon kövér ember. Olyan leszek én is nemsokára, ha az úr nem segít rajtam. Legalábbis egy fél mázsát híztam két hét óta. Nézze meg rajtam ezt a frakkot, még két hét előtt lotyogott rajtam, ma már nem férek bele.
– Ez bizony nagy baj, fiatal embereknek a külsejét nagyon megrontja a kövérség.
– Ez, éppen ez…
– Egyék ön minél kevesebb tésztás ételt és sétáljon minél többet. Vagy pedig menjen ön Marienbadba.
A két fiatalember elment a Kállay-estélyre, de mind a kettő nagyon szomorú volt, s egész este panaszkodtak ismerőseiknek, hogy egészségük helyreállítása végett el kell utazniok.
Midőn hazavetődtek és levetkőztek, megparancsolták a háziszolgának, hogy pakolja be holmijokat és hozza fel reggel a számlát, mert utaznak.
Miska Olaszországba utazott, Aladár Marienbadba.
Mindkettőnek használt a kúra. Egészségesen tértek vissza, mint a makk.
Aladár különösen el volt ragadtatva, mert amint hazajőve felpróbálta a frakkját, tökéletesen passzolt a testére.
Így járt Miska is.
Mindketten magasztalólag emlékeztek meg, egyik a csodálatos fürdő gyógyerejéről, másik pedig az olasz éghajlatról.
– Bizony pedig már nagyon kutyául voltunk! – mondá az egyik.
– Meghiszem azt! – szólt a másik. – Csakhogy én mégis furcsának találom a dolgot, mert az én frakkom már negyednapra jó volt. Négy nap alatt lehetetlen volt a legjobb egészség és étvágy mellett annyira lesoványodnom.
– Hüm! Egy sajátszerű ötletem van, Miska.
– Hadd hallom.
– Az, hogy hátha az a gazember, a háziszolga, aki a Kállay-estély előtt vasaltatni vitte a frakkjainkat, kicserélve adta be.
– Az istenúgyse! Persze, hogy nekem szűk volt a te frakkod, neked pedig bő az enyim.
– Ezer mennykő! Hogy mi akkor arra rá nem jöttünk!
– Az nagyon egyszerű. Mert nem gondolkoztunk róla.
– Igaz, egy delegátus sohasem gondolkozik.
SIMONYI ERNŐ
Szül. 1821. dec. 18. Megh. 1882. márc. 28.
Nagy lélek lakott ama törékeny testben, melyből ma kiköltözött. Nem váratlanul jött a csapás. Évek óta kellett őt féltenünk, hogy egyszer csak ágyhoz szegezi tartós gyengélkedése, s hetek óta viaskodott a halállal. Gyöngéd szeretettel virrasztott az ország a beteg felett s félénk aggodalommal kísérte a távolból a nemes ellenzéki vezér folyton gyengülő érverését.
El voltunk készülve a legrosszabbra, de még reméltük a jobbat. Amit az ember óhajt, azt még talán akkor is reméli, mikor már lehetetlen.
Mindig rosszabb, rosszabb hírek jöttek – míg íme, elérkezett a legrosszabb, mely gyászba borítja ellenfeleit és barátait: az egész országot. Simonyi Ernő nincs többé!
Tekintsünk vissza ez érdemekben, szenvedésekben és diadalokban gazdag életre, mely a miénk volt, mert a hazának vala szánva.
Simonyi Ernő Nyitra-zsámbokréton született 1821-ben, december 18-án, nemes családból. Iskoláit Nyitrán, Tatán, Vácott, Nagyszombatban és Pozsonyban végezte. A közélet terén már 1848 előtt is részt vett, mégpedig három megyében is, Nyitra-, Trencsén-, Barsban – mindenütt mindig az ellenzék soraiban.
A 27 éves ifjú 1848-ban a bajmóci járás főbírája lett s csakhamar követnek is megválasztatott a privigyei kerületben, azonban nem lehetett tagja a parlamentnek, mert választását formahiba miatt megsemmisítették. Kénytelen volt visszatérni megyéjébe. A mozgalmas időszak azonban nem hagyott neki időt sem a bosszankodásra, sem a pihenésre. Fölcsapott gerilla-vezérnek s a hírhedt Hurban elleni expedicióban vett részt, mint ilyen. – Kezdetnek ez is elég volt, de csakis kezdetnek, mert amint megkóstolta a háborút, különb ellenségre jött étvágya s beállott a rendes hadseregbe tüzérnek. Most a Schimunics elleni hadjáratban, majd később Komáromba szorítva, ott a téli ostrom alatt tűnt ki. Ekkoriban azt jósolgatták neki: »Ernő, belőled generális lesz« – mert éppen úgy bírta karddal, amint később győzte szóval.
A következő évben megint mint gerilla-vezért találjuk, mégpedig mint olyat, ki a saját szakállára dolgozik. (Hiába, jobb szerette itt is a függetlenséget!) Hetven főnyi csapata volt és azzal az ellenség háta mögött működött – de nem sokáig, mert a hetven ember hamar elfogyott mellőle.
Nem lévén mármost »hadserege«, visszatért megyéjébe, központi főszolgabírónak.
– Nem születtem én katonának – mondá –, hanem katonacsinálónak.
S hozzálátott mint főbíró a hadsereg-szervezéshez, újoncozott, élelmezett, agitált és igen sok hasznot tett a hadseregnek.
A mi szerencsecsillagunk ahogy lehanyatlott, ismét Komáromba menekült s innen a kapituláció után a külföldre, enni azt a keserves kenyeret, amelyről annyit szólt a nóta.
Legelőször Angolországba ment s ott nevelő lett egy úri családnál. Növendékével, kit több évig oktatott, huzamosabb ideig Párizsba ment s itt a természettudományokat hallgatta nagy mohósággal a felső tanintézetekben. Londonba visszatérve a brit múzeumban a magyarokra vonatkozó okmányokat kutatott.
Növendéke nevelését befejezvén, egy kereskedői ház utazója lett s e minőségben sokat utazott Német-, Francia-, Spanyol- és Olaszországban.
Éppen Olaszországban volt, midőn ott a háború kitört s megalakult a magyar légió. Dehogy ment volna vissza többé! Azonnal fölvette a mundért ő is – s felmondta a szolgálatot a kereskedői háznak.
A villa-francai béke után el nem nyerhetvén többé ezt a jó állomását, fotográfus volt Bristolban. A szegény száműzöttnek ezek voltak legkeservesebb napjai.
1861-ben örömhírt kapott hazájából. A privigyei kerület képviselőjének választotta. Rögtön vissza akart térni s írt Vay kancellárnak a visszatérhetési engedély tárgyában, de Vay megtagadta azt tőle. Most már engedély nélkül sietett haza. Útközben azonban meghallotta, hogy Vayt már elseperte Forgách s hogy a kiegyezés már lehetetlen, visszatért tehát Angliába s Bridgewaterben egy cement- és téglagyár igazgatását vette át. Kevés idő múlva még jobb állást kapott, egy világhírű angol gyár: »Tourton és társai« ügynöke lett, utazhatott kedvére s búvárkodhatott a levéltárakban.
Végre egy új, jobb áramlat otthon elseperte Forgáchot is. A közbizalom visszahítta a hazába Simonyit. A németürögi kerület egyhangúlag választotta meg képviselőnek.
Visszajöhetett, visszajött s odaült a legszélső padokba s azóta ott ült rendületlenül minden országgyűlésen mint kiemelkedő vezéralakja annak a pártnak, mely mindig növekedőben van Magyarországon.
S e párttal kapcsolatosan folyton növekedett az ő népszerűsége elannyira, hogy már az utóbbi években az ő neve lett a zászló. A kétes kerületekbe az ő nevével mentek hódítani. Debrecenben ő buktatta meg Tisza Kálmánt.
Nemes jelleme, nagy esze, sok tapasztalata és alapos ismeretei nemcsak megszerezték neki a tiszteletet a jobbak előtt, a tekintélyt a »Ház«-ban – de a tudományos világ figyelmét is rá fordították. Már az akadémiába is tagul volt ajánlva egy ízben Horváth Mihály által.
Még néhány szót róla mint szónokról. Mély, éles kritikája, részletekbe hatoló – habár némelykor terjengős előadása ha nem is a legkedveltebb, de a legjelentősebb szónokká tették őt. Bírta egészen a mívelt parlamenti modort. Higgadt, úgyszólván flegmatikus, a pátoszt nem szerette, szárazon s mintegy diskurálva beszélt, forma és floskulusok nélkül. Nem a szenvedélyre és érzésekre, hanem inkább az észre kívánt hatni.
Simonyi Ernő meghalt – de egy nagy, bevégzett feladat után. Működése megizmosodva adja át a következő nemzedéknek a függetlenségi eszmét, a legszebb, a legszentebb, a legfehérebb zászlót, mely valaha lengett a magyar földön.
A párt, mely azt emeli, nagy veszteséget szenved ugyan, mert Simonyit egyhamar senki sem képes pótolni, hanem az út, amelyen haladni kell, s melyre most sötét árnyékot vet pillanatnyira az ő fekete koporsója, meglehetősen ki van már egyengetve, s jó vezetők lehetnek immár a nyomdokaiba lépők is.
