A SAJÁT ÁBRÁZATOMRÓL
A SAJÁT ÁBRÁZATOMRÓL
Furcsa szokás, hogy a »Koszorú« t. szerkesztője arra kényszerít bennünket, magunk írjunk magunkról, – bár én panaszkodhatom a legkevésbé, mert csakugyan megilleti valami kárpótlás, amiért engem, vagyis inkább a fizionómiámat beereszti a Koszorú pantheonjába.
Életrajzot kér tőlem. No, iszen még csak az kellene, hogy én magam tálaljam ki a viselt dolgaimat! De nincs is semmi szükség az életrajzra ott, ahol csak az arc forog szóban.
Minthogy az ember többnyire örökli olyannak az ábrázatát, amilyen, azt hiszem egész tárgyilagossággal szólhat róla. Hát én is úgy fogok arról beszélni.
Édes jó anyám, mikor még élt, bizonyosan szépnek tartott, mert azt csakugyan észrevettem, hogy sokszor gyönyörködött bennem.
A feleségem, mikor még megvolt, kielégítőnek találta – az esküvő előtt. Csakhogy mikor volt az!
Most még csak egyetlen alkalom következik, amikor az ember kinézése behatóbb bírálat alá kerül: hogy vajon szép halott volt-e vagy sem? S ebben rendesen a halottnéző öreg asszonyok döntenek. De már ezeknek a véleményére sohasem adtam semmit.
Hát én, mondom, már leszámoltam külsőmre nézve a világgal, s dacára annak, hogy egészen semleges személy vagyok önmagam előtt, mégis bizonyos hiúság vett rajtam erőt, midőn a Koszorú szerkesztője kijelentette, hogy lefestet az újságába, mivelhogy az már ősi szokás, író embernek át kell esni rajta, körözik az arcképét országszerte, hogy minden ember megösmerje majd elevenen és ne adjon neki kölcsönt, akármilyen álruhát vagy nevet venne is föl.
Első dolgom volt beállítani a borbélyhoz.
– Parancsoljon! – szólt az, udvariasan lejtve felém.
– Nézzen meg jól, barátom.
A borbély végigjártatta rajtam álmos, vízszínű szemeit.
– Mit lehetne ebből a fejből csinálni? – kérdém némi szerénységgel.
– Hüm, hüm! Ebből a fejből? – szólt egészen lehangoltan. – Egyébiránt tessék leülni.
Leültem, megnyírt, leborotvált, hol balra csavarta a nyakamat, hol jobbra, a hideg olló és borotvavas ott szaladgált a fejem búbján, az államon, majd egy álló óráig. Egész passzióval csinálta a gazember. Sehogy sem akart kiereszteni a keze alul. Addig is, hogy ne unjam magam, elbeszélte, hogy ő többre becsüli a szőke hajat a barnánál, mert a szőke hajat lehet még feketére festeni, de a feketét lehetetlen szőkére.
E tantétel után levette rólam a fehér lepleket, kifútta inggallérom alul a halhatatlanságtól megfosztott hajszálakat s útnak eresztett a másik tortúra alá – a fotográfushoz.
Az még csak a kegyetlen ember! Semmit sem talált rendben, sem a bajuszomat, sem a nyakkendőmet, sem a hajamat.
Megnézett oldalt, szembe, féloldalt, mindenféle pozitúrában, hogy mi módon mutatnék többet. Végre is kitört belőle az elégedetlenség.
– Csináljon hát, kérem, valamivel irodalmibb arcot.
– Irodalmi arcot! Hol vegyem én az irodalmi arcot, pláne ilyen hirtelen?
Odaszorította a fejemet, mintha csizmasarok volna, egy rézsarkantyúba, elém szögezte a camera obscurát, azután elhelyezte a kezeimet, hogy, mint mondá, bizonyos kerekdedsége legyen a képnek.
– Csak ne olyan feszesen, kérem. Természetesség… minél több természetesség! Emelje kissé feljebb a becses fejét, hogy valami nyaka is legyen.
– Emelem már.
– Nem jól van, kissé idébb.
– Jól van most?
– Dehogy van, kissé odább! Most pedig tegyen úgy, mintha valami magasztos dologról gondolkoznék. Pislogni szabad.
– Tudok is én pislogni!
– Önnel nem lehet boldogulni, uram! Ha nem viseli magát nyugodtan, nem állok jót a képért. És a közönség…
– Ugyan hagyja el, kérem. Törődik is a közönség a mi arcképeinkkel! A minap egy német lap hozta portrémat egy másik íróéval együtt.
– S aztán?
– A szöveg a túlsó lapra jutott, nem nézte senki, hanem csak úgy ráfogták a kollégámra, hogy Hoszter, a várpalotai rablógyilkos. Még csak engem kellett kitalálni, és az már nagyon könnyű volt. Ez a másik ugyan ki mellette? »Ej, hát ki lehetne más, mint Kozarek.«
A fotográfus elmosolyodott.
– Nem kell az ilyeneken megütközni. Hát mikor a Deák arcképét úgy sokszorozta a londoni fényképész, mint Tropmanét, a híres pantini gyilkosét s úgy is terjedt el a világban. De most már legyen kérem nyugodtan. Így ni, kissé felborzolom a haját oldalt, a kabát túlságos ráncait lesimítom. Semmi mozdulat most. Ide nézzen….. följebb valamivel, a homlokomra.
A nekem szögezett ágyú, vagyis az a nagy átható egyetlen szem benne, azalatt rám bámult, amíg csak rá nem csapták a fekete posztó födőt.
– Készen vagyunk.
– Hála istennek!
– Még csak az aláírását kérem.
– Nagyon szívesen. Ki lesz a másik zsiráns? Vagy hova is beszélek? Bocsánat, – de olyan szórakozott vagyok, úgy kifáradtam.
– No, most már legalább örülhet, túl van rajta.
– Mi hasznom belőle?
– Hogy mi haszna? – gyulladt ki erre haragosan. – Ön most már át van adva a halhatatlanságnak. Önnek most már levághatják a fülét, orrát, ön akár ne is fésülködjék, borotválkozzék többé, önnel már leszámoltunk, – ön most már meg is halhat.
…Így lettem én naggyá másfél óra alatt. Önök láthatják: milyen vagyok. S hogy ilyen is vagyok, isten után leginkább a borbélynak és a fotográfusnak köszönhetem.
