A HAJLÉKTALAN VÁROS
A HAJLÉKTALAN VÁROS
A király előtt így szólt egy szegedi: »Isten hozta fölségedet hajléktalan városunkba« – s valóban város volt az, de hajléktalan, még akkor, midőn a király ott járt.
S mire az viszont odakerül (jövő évben őszre várják, mikor a híd s a színház megnyílik), egy óriási várost lát a romok helyén a Tisza partján, melyet igen megfordítva fog lehetni tán jellemezni, hogy: »Isten hozta fölségedet néptelen városunkba.«
Mert, ha akkor az volt a hiba, hogy egy hetvenezernyi város népének nem volt hol lakni, most talán az lesz a baj, hogy a tömérdek házban, mely azóta épült Szegeden, nem lesz majd kinek lakni.
De ez a baj talán éppen egyik legfényesebb érdeme a rekonstrukciónak, mely a jövő kornak akar ott egy nagy magyar várost, mely nem a mai napoknak épít, hanem a jövőt is szemmel tartotta.
Általában ki lehet, sőt ki kell mondani, hogy Tisza Lajos fényesen oldta meg feladatát. Kevés embernek adatik meg, hogy nevét ilyen monumentális betűkkel írja be a történelembe, mint ahogy Tisza Lajos az övét.
Nagy és öntudatos munka ment ott végbe aránylag igen rövid idő alatt, mert a rekonstrukció immár befejezéséhez közeledik. Olyannak tűnik fel a város, mint a szoknya, mikor az utolsó öltéseket teszik rajta. Fodor, csipke, másli még nincs rajta, de fenn van tartva a hely.
Meg nem is néz ki szépen: a fércek benne maradtak, a ráncok nem elég szabályosak, az alja nincs még beszegve, de azért látszik már, hogy széles és takaros lesz: nagyokat lehet benne lépni. Semmit sem felejtettek ki, a pléhje ott van alul, a kapocs hátul, a zseb oldalt, s még arra is gondoltak, hogy ne maradjon üresen.
Sokan gáncsolták a rekonstrukciót, kivált eleinte, de most, hogy kidomborodnak az arányok, hogy látni lehet, amint az egyes szálak és kiindulási pontok összeesvén, szerves egésszé tömörülve, magát a nagy alakot mutatják, meg kell hajolni a rekonstrukció intézője előtt. Ez az ember nem közönséges tálentum, aki terv nélkül, puszta jó szándékkal nekiment egy olyan feladatnak, melyre nem talált sablont munkakörére vonatkozólag, mert nincsen példa rá, hogy valahol nagy várost csináljanak kis városból négy év alatt; ez az ember előre látott mindent, az ő fejében meg kellett lennie előre készen ennek a nagy városnak vonásról vonásra, mert másképp nem lehetett volna ilyen összhangzatos egésszé.
Kis városokból, van példa rá, gyorsan lettek nagy városok, de mindig magoktól, valamely természeti előny folytán, mely a lakosok szaporodását és vagyonosodását mozdítá elő. Ami azonban gyakori dolog volt. Itthon is találunk esetet. Ott van Salgótarján, a kis nógrádi falu, melyet a felfedezett kőszénbányák alig három év alatt virágzó városkává emeltek. De hogy egy ember nekiálljon kis várost naggyá tenni, ahhoz nem elég az eszköz, mely rendelkezésre áll, mert ezzel az eszközzel bánni kell tudni. Ha vért lehetne ereszteni az emberi tagokba, hogy az ember ennélfogva erősebb legyen, ki merne erre vállalkozni, hogy ki tudja számítani, a vérből mennyi essék a fejbe, mennyi a karokba, a lábakba stb.? Mert ha nem jól osztaná el a vért, bizony nem nevelné az az ember erejét, hanem vértolulást okozna.
Egészen hasonló példával, mint a Szegedé, nem bírunk, mert itt igazán egészen a semmiből kellett alkotni, de annyit is biztosan meg lehet állapítani, hogy sohasem sikerült várost úgy fölemelni senkinek. III. Napoleon Párizsa, mely mai ily mérvű virágzását neki köszönheti, nem egészen van jól megnagyítva. A meggazdagodott fényűző osztályok mellett meghagyni annyi egészen nyomorultat: még sok bajt fog, úgy lehet, okozni annak a városnak. Megengedem, hogy fényessé tette Párizst, de nem ügyelt arra, hogy boldoggá is tegye.
Tisza Lajos ügyelt arra is.
Bejártam a múlt napokban az egész területet, melyen az új Szeged épül. Az bizony egy kicsit nagy s nehéz lesz városias karban tartani, de igen ügyesen van elválasztva a külső körút gyűrűjével a tulajdonképpeni város a falutól. Olyan lesz ez a mi kedves Szegedünk, mint egy közönséges faskatulyába zárt ékszer.
Lázas munka folyik mindenfelé. A rakpartnak, mely egy millió négyszázezer frt-ba fog kerülni, a fele kész már. A köveket Oravica tájékáról szállítják. Nagy, faragott erős kövek, a munka igen szép s semmivel sem enged csínra nézve a budapesti rakpartnak, csakhogy erősebb annál. Az új híd pilléreit most rakják. Nemsokára az ív is készülni fog.
A vár helyén a színház alapját építik. Nemsokára hozzáfognak a törvényszéki palotához is.
A honvédtiszti pavillon, a honvédlaktanya, a közös laktanya, három monumentális épület, jóformán készen áll. Kivált a közös laktanya egy valóságos kis várost foglal magában. Kilenc külön épülettel. Udvarába vasúti sínek vezetnek, vagonokban szállítják a feltöltési anyagot. Általában a középületek, melyek építésére a királyi biztos némileg befolyhatott, gyönyörűek s méltók bármely európai városhoz, csak éppen a lutheránus templom sikerült rosszul.
De körülbelül négy-ötszáz palotaszerű magánház is épült, mely magában is, úgyszólván több lakót befogadhat, mint az egykori Szeged.
De a legszebb épület alighanem az új városháza lesz, melyet csakugyan érdemes lesz fölemelni egy emelettel és renoválni, mert stílszerűség tekintetében és történeti tradicióinál fogva is megérdemli. Kár, hogy kevés emberben van meg az érzék az ilyenek iránt, s hevesen ellenezték a városi közgyűlésen. Olyan városnak, mint Szeged, szükséges, hogy egy tisztességes terme is legyen, ahol a bálokat lehessen megtartani. Sőt nem ártana, ha egy fényes lakosztályt is be lehetne ott rendezni, hogy mikor magas személyiségek látogatják meg a várost, legyen őket hova elszállásolni, s ne járjanak úgy, mint Chambord gróf, ki midőn 1876-ban Szegeden megfordult, sehol sem kaphatott három egymásba nyíló szobát, vagy hogy közelebbi példát hozzak elő: elég sajnálatos dolog volt a József főherceg ottani elszállásolása egy magánházban, melynek hóbortos gazdája nem éppen illedelmesen viselte magát, nem is mutatkozván a főherceg előtt; de minthogy mégis bántotta a kíváncsiság, látni a népszerű főherceget, inasruhába öltözve sürgött-forgott körülötte.
Ez nagyban Szeged képe. Tíz-tizenötezer munkás kéz foglalkozik ott szakadatlanul. Utcát köveznek, fundamentumot ásnak, gerendákat fűrészelnek, földet talyicskáznak, maltert kavarnak, fákat ültetnek. A minden irányban lázasan nyilatkozó tevékenység sajátszerű érdekességet kölcsönöz a városnak még a bennszülöttek előtt is. Mindennap más-más a város arca, s ha valaki egy hétig szét nem néz a saját utcájában, nyolcadnapon már alig ismer rá, annyira megváltozott.
– De hát minek ez a sok ház? – kérdi az ember önkénytelenül, minthogy a kritikai természet vele született –, hol vesznek ide annyi embert?
– Sok új hivatalt hoznak ide – felelik a rekonstrukció barátjai –, s főleg majd az olcsó lakások sok penzionált hivatalnokot vonzanak Szegedre, éppúgy, mint eddig Grácba.
– Igen – támad az ellenvetés –, de mért szegényítette meg azokat a királyi biztosság, akiknek a háza megmaradt? Mert az csak bizonyos, hogy a házak értéke esni fog.
– Igaz, a házak értéke devalválódik egy időre, de nézze meg ön azokat, akiknek a háza megmaradt. Azok mind gazdag emberek lettek a magas házbérek mellett, úgyhogy könnyen elszívelik a csökkentést.
– Tagadhatatlan, de vajon mit csinálnak azok a házaikkal, akik most építenek?
– Higgye meg csak addig építenek, amíg tudják, hogy mit csinálnak. Mihelyt a házak ára esik, megszűnik az építés.
Még egyetlenegy gáncsolódó észrevételem volt. Az, hogy ez óriási befektetéseket miképpen fogja bírni fenntartani a város, kövezni az utcákat, jó karban tartani a partot, a hidat, a töltéseket, a rendet, a közkerteket és épületeket. Erre szerettem volna én feleletet.
S meg is kaptam a városházán. A királyi biztosság okkal-móddal egy millió forintra emelte a város évi jövedelmeit.
Ez nagy szó. Meg voltam lepetve és győzve. Ez aztán olyan argumentum, amely nem szorul magyarázatra.
– De hát honnan fizetik azt a tömérdek városi adót? Hogy győzik?
– A jóisten tudja. Nem érezi azt itt meg senki. A halra, a szódavízre, a pálinkára vetettek ki egy kis indirekt adót, ennyi az egész. Megnőtt az úgy magától egy millióig.
De még mindig dolgozott bennem az ellenzéki viszketegség.
– Igaz, belátom, hogy a rekonstrukció pompásan van keresztülvive. Nagy és szép város lesz ez, sőt gazdag is, Pest után a legelső. Látom, hogy a polgárság közül azok, kiknek megmaradtak a házai, gazdagok lettek, azok pedig, akiknek nincs házuk, olcsó és könnyen visszafizethető állami pénzekkel építettek házakat, ezek tehát rendben vannak, de vajon mi történt a legszegényebb osztállyal?
– Mi történt a legszegényebb osztállyal? Az most, uram, a leggazdagabb osztály. Két forint a napszám már évek óta. Ez az osztály járt a legjobban.
Elvezettek a belső körútra. Ott egy csinos palotaszerű épület után tudakozódtam:
– Ez egy leányiskola – mondták. – A fölösleges könyöradományokból épült. A homlokzatára ez a felirat jő: »Épült a világ részvétéből.«
– Tehát a könyöradományok nem is kellettek egészen? Hát az a nagy ház, mely a külső körútról ide néz, micsoda?
– Az a »szegényekháza«.
Elgondolkoztam s hogy ellenzéki s mégis igazságos maradjak, arra a megállapodásra jutottam, hogy ez az egyetlen ház, mégis fölösleges, meggondolatlan kiadás volt Tisza Lajostól – mert ennek aligha lesz elegendő lakója.
