MAGYAROK GYŐZEDELME
MAGYAROK GYŐZEDELME
(Levél a szerkesztőhöz)
Mióta nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára, azóta nem volt olyan nagy riadalom Magyarországon, mint ez idő szerint.
Hogy az ördögbe ne! Leszavaztuk a németeket! Megmentettünk 2 millió 33 ezer forintot. Egypár száz milliót ugyan kihajítottunk az ablakon egy és más alkalommal, de ez, ez a két millió meg van mentve. Ebből pedig Magyarország minden lakosára jut legalábbis egy liter bor.
Nem csoda, ha mámoros az egész ország. Persze a diadal örömétől.
Mert ha még csak a két millió lenne, de a hazafias virtus, hogy Haynald ült az elnöki székben, s a magyar volt az uralkodó nyelv.
Csak úgy dobogott a szívünk az örömtől.
Bár egy kissé megzavart a magyar szó s különösen azon körülmény, hogy Tisza Kálmán is jelen volt.
Ránéztem az arcára, összevont szemöldjeire s egyszerre bennem rekedt a »nem« szó, egyszerre elfelejtettem a konferenciai megállapodást, hogy mindnyájan nemmel fogunk szavazni, s akaratlanul is kikívánkozott belőlem az »igen«.
Szerencsére ott volt hátam mögött Láng Lajos, az oldalba döfött a ceruzájával s fülembe súgta:
– El ne rontsd valahogy ezt a jó tréfát!
Ekkor aztán egész bátran odakiáltottam a »nem«-et. Ez az átkozott szó úgy süvített a levegőben, mint az orkán.
Behunytam a szemeimet. Azt hittem, el fog velem süllyedni a földkerekség s én magam halva ébredek fel valahol a másvilágon.
De semmi sem történt. Mire fölnyitottam a szemeimet, ott láttam ülni mosolyogva Tiszát. Arcára mintha griflivel oda lenne írva:
– Tudok ám én rettenetes is lenni, – azért hogy himlőhelyes vagyok!
*
De a legislegfőbb dolog mégis az marad, hogy hét osztrákot megtérítettünk – úgyszólván potom áron.
Ugyanis Szécsen Antalért cseréltük őket.
Igen, igen, a derék Szécsen gróf »igen«-nel szavazott. Ő megadja a két milliót, ő semmit sem bír megtagadni, mert neki nagy szíve van.
S régen kergeti már azt a kedves kis madarat, melyet kétfejű sasnak hívnak. Színes tollai, karcsú nyaka, aranyos csőre mind olyan nagyon csábítók a nemes grófra nézve, hogy már évek óta kerülgeti a kalitkát.
Apróságok teszik a delnőt, mondja a francia, s apró figyelem az államférfit.
S uramisten, mi lehetne lekötelezőbb s mégis apróbb figyelem, mint a honfitársai ellen szavazni.
Van is abban valami! Sőt, ha jól fölvesszük, ez egy magasabb látkört föltételez.
Vannak zárak, amiket gyakran ki lehet nyitni egy görbe szöggel is.
Nos, miért ne sikerülhetne ez neki, ha majd egyszer Kálnoky után becsukódik az ajtó?
Pedig becsukódik – az óriási léghuzamtól.
*
De lám, Andrássy Gyula most is nagyobb diplomatának bizonyult Szécsennél.
Ő azon verebekhez tartozott, akik nem lövetik le magukat, hanem elröpülnek a kellő időben.
Egyszerűen nem jelent meg a szavazáson. Hadd törje rajta fejét a történelem, hova szavazott volna, ha ott van?
A dolog különben egyre megy. Magyarország felülkerekedett, s most már bebizonyult, hogy a delegáció mégis jeles intézmény. Csakhogy hét darab német szükséges hozzá.
*
A közös hadügyminiszter, mikor látta az eredményt, idegesen panaszkodott Kálnokynak.
– Tessék hadsereget fenntartani az ilyen néppel! Most már mezítláb járjanak a katonáim!
– Ej, kell is az ólomlábakra bakkancs? – súgta erre Bánhidy Béla a Móricz Pali fülébe, de nagyon nyájasan megkérte, hogy a világért se adja tovább – mert Pulszky Guszti meg találna apprehendálni.
És Móricz Pali hallgatott.
– Nem tudom ugyan – dünnyögé magában –, hol ebben a vicc, hanem azért jó lesz jövő programbeszédembe Szarvason.
*
Az osztrák miniszterek nem mentek el a közös ülésre, mert szerintük erre nincs joguk, s igen megbotránkoztak, mikor hallották, hogy báró Orczy jelen volt.
Sőt Tisza Kálmán is. Mégpedig ez egyszer a nádpálcája nélkül.
Bizony furcsa egy dolog volt ez. Úgy tűnik föl nekünk mindnyájunknak, mint egy álom. Még most sem akarom elhinni, hogy mink vagyunk mink.
El sem hiszem addig, míg csak nyomtatva el nem olvasom odahaza az »Ellenőr«-ben.
Sietek is pakolni. Úgyis biztos, hogy senki sem invitál meg bennünket díszebédre.
Egy delegátus.
