A RABLÓROMANTIKA – FÖLMELEGÍTVE
A RABLÓROMANTIKA – FÖLMELEGÍTVE
Nem egy, de száz alkalommal emelkedtek már hangok a sajtóban az ellen, hogy miért közlik a lapok oly terjedelmesen a rablók, gyilkosok és tolvajok viselt dolgait, mikor ez csak megmételyezőleg hathat a közönségre?
Egy nagyon jó példa fekszik előttünk: a párbajok, melyeket úgy elszaporított az, hogy a lapok kiírják a segédek sztereotip nyilatkozatát, hogy »X. és Y. urak közt a fennforgó ügy mai napon lovagias módon elintéztetett«. Azokat most már a Csemegi-kódex sem bírja kiírtani. Pedig a párbajoknak több mint fele csupa komédia, melyet csak azért játszanak el a »Karc-lovagok«, hogy megmutassák ismerőseiknek, miszerint ők is vannak még és szerepelnek. Hiszen olyan édes az a dicsőség és az emlegettetés, érdemes érte megengedni, hogy a bőrét egy kicsit fölhorzsolják az embernek! Sőt érdemes keresni is rá az alkalmat!
Ha vannak emberek, kik egész életüket a munkában, a közügyek körüli fáradozásban töltik egy kis emlegetés miatt, bizony sokkal könnyebb mód azért egyszer kihajtatni fiákeren szekundánsokkal és doktorral a rákospalotai erdőbe. Az egészben az a legkellemetlenebb, hogy hajnalban kell felkelni. De az is igaz, hogy egészen biztos szer az emlegetésre.
Ha azonban egyszer a sajtó megfogadná, hogy a párbajokról nem emlékezik meg sohasem, rögtön leolvadna a párbajok száma felényire. Azon indítvány, melyet egy laptársunk tett, hogy csak a véres kimenetelű duellumokról kellene referálni a sajtónak, rossz eredményre vezetne, minden hiú ember (s ezek a párbajvívók többnyire hiú emberek ám!) véres kimenetelű párbajra vágyakoznék. Csupán egy radikális mód: nem írni abszolute semmit, bármilyen szomorú véget ér is a párbaj.
De tulajdonképpen nem is a párbajról akarunk mi most beszélni, hanem arról a sokkal nagyobb ferdeségéről a sajtónak, melyet most egész terjedelmében tüntet fel a várpalotai gyilkos pörének tárgyalásánál.
Már évek óta kezdődött a szenzációnak a felkarolása, a sajtó kilépett lassankint abból a méltóságos álláspontból, melyen vezetője volt a publikumnak, s leszállott ahhoz és az ő ízléséhez alkalmazkodott – hogy tessék. Nem azt nézte, hogy milyen olvasmányt szerettessen meg a közönséggel, hanem hogy milyent szeret az most.
Így jöttek be két, három hasábos hírek az akasztásokról és a gyilkosságokról. A lapok ma már valóságos novellákat írnak a rablókról, tolvajokról és csirkefogókról, a költészet nimbuszát öntve rá tetteikre, leírják arcukat, életüket, még jelentéktelen szavaikat is.
Valóságos verseny van e tekintetben. Még a távirda drótja is, mely azelőtt csak az államférfiak, hadvezérek jelentőségteljes dolgait és szavait vitte szét a világba, gazemberek és tolvajok vallomását zúgja, mintha ki tudja micsoda fontos dolog volna az emberiségre, hogy ez elvetemedett gonoszok mit mondanak és hogyan viselik magukat.
De sohasem hágott oly tetőpontra e rossz divat, mint most, midőn napok óta alig foglalkozik egyébbel az összes hazai sajtó, mint a Hoszter-üggyel.
A delegáció, hol monarchiánk életérdekű ügyeit intézik, a dalmáciai csatatér, hol katonáink vére foly – mind háttérbe szorulnak most azzal szemben, hogy Hoszter úr mit beszél, mit evett tegnap ebédre s nyugodtan aludt-e az éjjel!
Cicero-betűkkel szedett és ritkított táviratok, tudósítások özöne kürtöli a nagy férfiú ügyének egyes fázisait. Ha egy hadvezér diadalmas csatát nyert volna, növelve vele a nemzet dicsőségét, annak is elég volna ennyi parádénak a fele: a nemzet bizonyára megelégednék, ha egy-két hasábot olvashatna e hősies ütközetről két-három napig.
Egy emberről, ki tudományt szerez egy hosszú életen át s megír egy könyvet s gazdagítja vele a nemzet szellemi kincseit, elég négy-öt sor; annak, ki talán életét áldozza egy nemes ügynek vagy a hazának, alig jut száz betű – de egy rablógyilkosnak, kiről elég volna, megírni, hogy ölt ekkor és ekkor, felakasztották ekkor és ekkor – odamegy börtönébe az összes sajtó képviselőivel s foglalkoztatja vele napokig az országot.
És miért?
Nos, mert erről szeret olvasni a közönség.
De hát van-e ebben aztán morál? Hiszen odajutottunk, hogy semmivel sem lehet már oly gyors és biztos hírnévre tenni szert, mint ha valaki megöl valakit, s minél kegyetlenebb a gyilkos, annál nagyobb a virtus.
Aki csak egy csöppet pszichológus s ösmeri az emberi lelket, melybe annyi gyengeség és hiúság vegyül, az tudja, hogy micsoda megmételyező lehet az emberiségre a sajtónak ez a kinövése, – melyet azonban megszüntetni alig lehetséges a konkurrencia miatt.
Nincs talán egy lap se, amelyik be ne látná, hogy ez nem járja, hogy ez rosszra vezet, de mégis kénytelen Hoszter-tárgyalást s akasztási deskripciókat hozni, mert a többiek is hoznak.
De miért nem beszélnek hát össze?
Meg volt már ez is próbálva, mikor a hétfői számot akarta egyakaratúlag beszüntetni a sajtó, mely roppant nyomja mind a szellemi munkásokat, mind a nyomdai személyzetet s melyre egyáltalán nincs szükség, mert a közönségnek sem árt egy pihenő nap egy héten.
Minden lap beleegyezett volna, csak Bródy Zsiga nem. S mihelyt egy mond vétót, a dolog természeténél fogva nem határozhat semmit a többi.
Ez az az ok, amiért nem lehet sem a párbajnál, sem a gyilkosok, rablók dolgainál visszatérni a régi jó szokásra – mert legalább egy Bródy Zsiga mindenben mindig akad.
