A MÚZSÁK DEBRECENBEN
A MÚZSÁK DEBRECENBEN
Debrecen, ápril 27.
A kálvinista Róma Helikonná változott át. Bánki bácsitól kezdve fel egész Simonffy polgármesterig, mozgásban van minden eleven lélek.
A helikoni források megerednek, mert csapra fognak üttetni. Az asszonyok báli ruhákat varrnak, a férfiak dikciókat tanulnak, a szakácsnék delegációkat tartanak, hogy mennyi szárnyas állatot kellene feláldozni – az isteneknek.
Mert valóságos kis istenek jönnek majd hetedikén csörtetve Debrecenbe.
Hiába csúfolják már Debrecent délibábos rónának; ott van most a legmagasabb hegy: a Parnasszus.
S 50 % árleengedéssel juthatni rá – a mai modern korban.
*
A hírhedt ötös fogatot újra látni fogják. Cívisek szíve nagyot dobban, hej, mert kevélyek ám arra az ötös fogatra, mely csak királyokat szállított eddig, vagy még azoknál is »nagyobb urat«: Kossuth Lajost 48-ban.
Sőt most is nagyobb úr fog ülni rajta: Jókai Mór.
Ki ne volna kiváncsi az ő arcára, vonására? Van is becse most az ablakoknak, amerre a bevonulás történik, amerre a fejedelem jön és a törpéi.
Igen, a fejedelem és a törpék – mert, miért ne legyünk egy kicsit maliciózusak?
S vajon igazán a Hippokrene forrásvizét jön-e ide megkedveltetni a fejedelem?
Mert nagy baj ám a királyok szívén keresztül látni.
S valahányszor egyik közülök valahova utazik, sohasem az igazi szándék kolportáltatik; az mindig az újságokra van rábízva, hogy kitalálják, kommentárokkal ellássák az útnak célját.
Mikor Jókai Munkácsyt kísérte, azt mondják: azért ment, hogy emlékezetes politikai toasztját mondhassa el az ország legszélső határszélén, Munkácson. A toaszt nem Pontius Pilátusnak szólt, hanem Oroszországnak!
Most is kemény gyanú alatt áll, hogy nem a múzsáknak jön udvarolni Debrecenbe – hanem a választóknak.
Ha ez mind igaz, akkor hát mégsem olyan rossz politikus az a Jókai, aminőnek némelyek tartják.
*
Ennyit Jókai útjáról. Ami az udvarát illeti, erre nézve burkolózzunk balladai homályba.
Egyszer a verebek ráültek a keresztfára, mely az útszélén állott. Ott csiripeltek, ugrándoztak nagy vígan és daloltak egy himnuszt a kicsépelt szalmában visszamaradt búzaszemekhez.
Az emberek, akik az úton jöttek-mentek, mind levették kalapjaikat mély alázattal.
– Látjátok, fiúk – szólt az egyik szürke veréb, mely a Krisztus balkarján ült és a tollait borzolgatta, hogy nagyobbnak látszassék –, mennyire tisztelnek bennünket az emberek. Mindenki leveszi előttünk a kalapját. Nem láttátok?
– Dehogyis nem láttuk. Hiszen mindnyájan azért csiripolunk, hogy észrevegyenek. Mert tudjuk, hogy kalapot emelnek, ha észrevesznek.
– Bolondok vagytok – szólalt meg erre egy a földön ugrándozó pacsirta –, hiszen a kereszt előtt hajladoznak az emberek, nem előttetek. Próbáljatok meg egyebütt ülni.
A verebek gúnyosan kinevették a pacsirtát, mert ők szentül hiszik, hogy a megtiszteltetés nekik szól.
*
Különben minden hasonlat sántít, s azért mese a mese, hogy senki se higgyen benne.
