A PETŐFI-LEGENDA SELMECEN
A PETŐFI-LEGENDA SELMECEN
A szegény öreget még én is ösmertem. Nagyon össze volt már esve, siket is volt egy kicsit, de nem is látott valami nagyon. Csak Horatiusnak élt már és a vörös bornak. Ez volt a legutolsó szerelme.
Ki nem nézte volna belőle senki, hogy ez pónálta valamikor szekundába Petőfi Sándort. Pedig ez volt az egyedüli nevezetessége szegénynek. Azoknak a millióknak, akik elösmerték nagynak a költőt, nem maradt fenn a neve, mert igazuk volt, csak az övé maradt fenn, hogy el nem ismerte. Mégiscsak kisebb virtus nem tévedni!
Még én akkor nem jártam a »Kammon«-ba, ahol valóságos eleven poéták szürcsölik mellettem a kapucinert, s akiket senki sem tart (»már« vagy »még«) nagyoknak, mert mindenki megszokja őket. Csak úgy látszik, ők maguk nem szokják meg önmagukat sohasem.
Ha leszállt az est a sajátszerű városra, ha elnyelte a homály az óriási köveket s kitöltötte a borzadályos szakadékokat; ha fekete róna lett a girbe-gurba, púpos földből, suhogó árnyak inogtak, a fák lombja röpülni kezdett s képzelt zsongással telt meg az éj: akkor én sokszor látni véltem a költőt, amint elsuhan köpönyegben, hóna alatt vive lantját. (Mert úgy képzeltem a poétákat, ahogy a szobrok mutatják. Mit tudhattam még én azt akkor, hogy azok úgy a legboldogabbak, ha fokhagymás rostélyost esznek a »Kis pipá«-ban? )
Az öreg kamarai hajdú, akinél Petrovich Sándor lakott diákkorában, sokat beszélt nekünk felőle, persze fumigative. Sehogy se ment a fejébe, hogy miért dicsőítjük annyira. Hát mit tett, hogy olyan nagyra vannak vele? Verseket írt? Hát olyan nagy dolog az, amiről érdemes annyit beszélni? Azt tette volna, amit ő tett egyszer huszár korában, hogy húsz ember közül szabadította ki a főhadnagyát. Az volt az igazi virtus.
Szurina Jánosnak hítták a hajdút. Ott, a hegyen lakott, a gimnázium fölött. Tömérdek diák volt nála elszállásolva mindig, s leginkább csak úgy nagyban emlékezett vissza rájuk, mint ahogy a juhász a birkáira, hogy az a csulya, az a kajla szarvú, a tarka, a fehér, a ráncos. Szurina János uram úgy emlékezett vissza Petrovichra, hogy a »savanyúképű«.
Már ő csak így nevezte. Elmondta, hogy olyan komédiás hajlamú fiú volt biz az, vad és modortalan. De minden komorsága mellett rájött néha a pajkosság ördöge is. Egyszer például egy kis fúróra tett szert valahol, hát az volt a legelső dolga, hogy kifúrta vele a Szurináné asszonyom összes cintányérait, amik ékességül fényeskedtek szépen egymásra rakva a tálas polcon.
Valami érdekes irodalmi adatot nem mondott Szurina János. Csak arra emlékezett, hogy már akkor is versifikátor vala a fiú.
No, de ezt magunk is tudtuk. Hiszen ott voltak az önképzőkör összes jegyzőkönyvei és az évkönyv is, melybe tulajdon kezével írta be a költő »A hűtelenhez« címzett fiatalkori költeményét. Könyv nélkül tudta azt minden jóravaló diákember.
Azután tudott még többet is; tudta, hogy kihez írta Petőfi ezt a keserű hangú verset, melyben már meglátszik a tűz és erő, szóval az oroszláni körmök nyomai; tudtuk azt mindnyájan, nemzedékről nemzedékre szállott a Petőfi-legenda, minden diákgeneráció megőrizte azt a következő számára; annyi bizonyos, hogy el nem veszett belőle egy morzsányi sem, ha csak hozzá nem toldtak.
Hát az öreg tanárnak volt egy igen csinos kis húga: S – a Mariska. Ez volt az »esküszegte lányka«. Nagy, kék szemei voltak, gyönyörű szőke haja, így beszélik ezt a selmeci öregasszonyok. De mikor volt az! Én már csak egy Lengenádfalvay Zirzabellát találtam benne! Sovány, kiaszott, beteges teremtést, kinek csak a szemében volt bizonyos érzés és kellem.
Ez volt a Petőfi fiatalkori szerelme.
A derék tanárnak korábban Horatiuson és a vörös boron kívül volt még egy harmadik szenvedélye is, a botanika.
Néha az egész klasszist elvitte magával a délutáni lecke helyett botanizálni, sőt húgát is. A leányka költői kedélyű volt, s ez magyarázza meg előszeretetét a virágok és a füvek iránt, s ez magyarázza meg azt is, hogy a két rokonlélek közt e botanizálási kirándulások alatt némi vonzalom keletkezett, mely egyetlenegy alkalommal szavakban is nyilvánult.
Ez volt Petőfi ifjúságának a legboldogabb, a legédesebb szaka – de ez okozta sorsának ily fordulatát is.
Mariska nagynénjével minden színi-előadást megnézett, és Sándor is ott akart lenni, noha az iskolai törvény erősen tiltotta a színházba járást.
De micsoda a szerelemnek az iskolai törvény?
A mi Sándorunk előtt nem volt korlát, mindennapos volt a színházban, ruháit eladogatta, hogy a színházba mehessen, sőt a szülői által küldött tandíjt is Tháliának áldozta fel.
Helyzete egyre nyomasztóbbá lett, midőn egy napon azt a hírt hallotta, hogy S – a Mariska el van jegyezve Kachel erdésszel.
A fiatal Petrovich őrült fájdalmakat érzett erre a hírre s mint a »falu rossza« még egyszer látni akarta a hite szerint hűtelen leányt.
Eddig sohasem szólította meg a színházban, csak egy szögletből nézte elmerülve kéjittasan, mint egy álomképet, most azonban alig várta a felvonás végét, vakmerően odalépett a leányhoz, ki nagynénje mellett ült.
– Kisasszony, ön engem megcsalt!
– Én önt? – kérdi a kis Mariska csodálkozva.
– Ön azt mondta nekem, hogy senkit sem szeret és sóhajtott. Ön megengedte, hogy ezt a sóhajt én magam mellett magyarázzam. Ön megcsalt, én önt megvetem.
S ezzel elrohant.
E szcéna, mely közbotrányt okozott azon este, a nagynéne útján tudomására jutott a tanáruraknak is. Petrovich Sándor helyzete mindinkább nyomasztóbbá kezdett válni Selmecen; anyagi viszonyai éppúgy, mint lelke, fel voltak dúlva.
Ekkor írta a költeményt »A hűtelenhez«. Mindenki tudta, hogy az a Mariskának szólt, s azután is sokáig beszélték, ahogy egy napon nyomtalanul eltűnt a városból, hogy soha oda vissza ne térjen.
Emlékezett-e még sokáig Mariskáról, vagy pedig nemsokára kiszorította szívéből selmeci ideálját az alföldi Zsuzska, nem tudni; hanem annyi bizonyos, hogy a Mariska mindig megtartotta emlékében a nagy költőt. Házassága szerencsétlenül ütött ki, férjétől elvált s magános életet folytatott, fiatalkori emlékeinek élve.
Engem kétszer hozott össze vele a sors. Mind a kétszer szóba hoztuk az ő híres udvarlóját. Legutóbb, midőn már nagyon beteg volt, így szólt egyszer hozzám reszketeg hangon, amint éppen az volt szőnyegen, hogy Petőfi meghalt-e vagy nem? (A sajtó is ezzel foglalkozott, a »Vasárnapi Ujság«-ban Pákh Albert indítván ez irányban nagy kutatást.)
– Olvasta ön a Petőfi hozzám írt versét?
– Igen, olvastam.
– Nos, ha olvasta ön, emlékszik-e a végére?
– Természetesen: »Megleled hű múzsafid porát!«
– Ez az! – szólt, s szemei felcsillogtak. – Nekem egy idő óta az a rögeszmém van, hogy én, egyedül csak én lelhetem meg az ő sírját. Mit gondol? – kérdé hozzám fordulva bánatos hangon.
– Mit gondolnék? Hiszek az előérzetekben!
– Petőfi nemcsak költő, ő több, ő próféta volt! – mondá félkönyökére emelkedve ágyában, s halovány, síri arca kipirult. – Ő, aki megjósolta a forradalmat, a saját halálát leírta, ő megírta, neki meg kellett írnia azt is, ki leli meg a porait.
– Igaza lehet, asszonyom.
– Ha bírnék, ha gyenge nem volnék, ha még egyszer erőhöz jutok, én meg fogom keresni őt… Ön mosolyog… ön nem hisz… pedig okvetlenül fel fogom keresni.
Föl is kereste nemsokára, valahol a másvilágon.
