AZ IDŐ MINT DIPLOMATA
AZ IDŐ MINT DIPLOMATA
– Karcolat a delegációból –
Az időnek nagy fontosságot tulajdonítottak eddig is az emberek, az szokta begyógyítani a sebeket, az szövi a feledés fátyolát szerelemre, fájdalomra, az öli meg a rossz instituciókat, a rossz könyveket és a rossz politikusokat. Egy szóval az idő nagy úr volt eddig is.
De itt most nem annyira az időről, mint az időjárásról van szó. Tulajdonképpen nem is jó hát a fentírt cím, így kellett volna travesztálni: »jó idő jár a diplomatákra«.
Csáktornyáról írják, hogy ott pillangók röpködnek a mezőn.
Pillangók februárban! Ki hallott valaha ilyet.
De nem azért jár jó idő a diplomatákra, mert a pillangók föléledtek. Ezzel a pillangó-dologgal egyáltalán nem akarok szellemes célzást megreszkírozni a diplomatákra. Nagyon rossz vicc és gyenge sértés lenne az rájuk! Hiszen ha csak pillangók volnának! Sokkal, nagyon sokkal rosszabbak.
…Hanem azért jár jó idő rájuk – mert megfoghatták argumentumnak.
*
Mert úgy van az, hogy mikor a telivér delegátus megindul Bécsbe, bepakoltatja a díszmentéjét a potyaebédekhez s kigondol magának útközben lelkiismeretének megnyugtatására valami ellenzékies kérdést; anyagot egy nyájas interpellációra, de olyat, melyet a választók rebellisnek lássanak, míg a »kegyelmes urak« előtt csupán úgy tűnjék fel mint egy kedves kis naivitás, amiért nem lehet megharagudni.
Majd minden delegátus azt fundálta ki útközben, hogy meg fog ugyan szavazni mindent, hanem az mégis botrány, hogy ilyen váratlanul érte a Monarchiát ez a zavargás. Hogy lehetett az ilyet észre nem venni, csak mikor már kitört?
No, hanem iszen megizzasztják ezzel a külügyi kormányt!
*
A delegációban nyomott hangulat uralkodott ez alkalommal. Az volt a jelszó, hogy »csitt, pszt!«
Ez a titokteljes »pszt« lebegett az egész tanácskozás fölött.
A magyar delegáció eddig csak arról híresült el, hogy eljár a nyelve. Nem kell az orrára kötni semmit!
Dóczi Lajos hadd informálja a hírlapírókat, amennyi szükséges, hogy tudjanak.
Így is lett.
Ha pedig mégis valamit el kellene mondani, amiből hiba származhatnék, vagy indiszkréció, hadd mondja azt el Jókai: az úgyis regényíró.
Ha jó hatása lesz – akkor jó.
Ha nem lesz: könnyű demonstrálni, hogy iszen Jókai csak mesélt.
*
A nyolc milliót megszavazták s a hazafias rebellis kérdést föltették: hogy miért hagyta magát a kormány meglepni?
Fölemelkedett erre Szlávy, megnézte: hány fokot mutat az időmérő, s a meggyőződés őszinte hangján mondá, hogy olyan pontos tudomásuk volt, mint a parancsolat, a lázadásról. Márciusban kellett volna annak kitörni – de ki tehet arról, ki tudhatta volna előre, hogy olyan enyhe időjárás lesz az idén, mely alkalmassá teszi a fölkelést már januárban.
És mindenki kezdett sajnálkozni azon, hogy báró Kemény Gábor még nem külügyminiszter.
Mert az bizony meg tudta volna mondani.
*
Az is kitűnt, hogy milyen poétikus nemzet vagyunk. Mikor Szlávy elsorolta azokat az okokat, miért kellett civilizálni az okkupált tartományokat, mindenki hidegen hallgatta, hanem mikor aztán elmondá, hogy csak nem engedhettük meg azt, hogy tél idején száz esztendős terebélyes fát kivágjanak csak azért, hogy a kecske gyenge csúcsait megrághassa – a jó delegátusok elkezdték a fejeiket bólintgatni.
Kár, hogy ezt a poétikus hatást aztán végképp lerontotta a Jókai beszéde, aki azt találta megzabolázandónak, hogy ott a fiatal házasok egy esztendeig próbaévet tartanak és csak azután esküsznek meg.
– De iszen mégsem olyan bolond ország az! – mondogatták magukban a fiatalabbak – kár azt civilizálni!
