LAKODALOM AZ ALFÖLDÖN
LAKODALOM AZ ALFÖLDÖN
Mikor az alföldi legény elszánja magát a házaséletre, körülbelül azzal a mondókával állít be szüleinél, hogy immár kiszemelt magának egy hajadon leányzót. Jó, dolgos, szófogadó, fürge, mint az ürge. Azután meg kiszolgálta már a királyt, sarjúkaszáláskor innen-onnan a huszonötödik évébe fordulna már. Az édesanyja meg, tisztesség érje őkegyelmének minden ősz hajszálát, bizony napról napra öregszik már, pedig hiába, erő is kell az akarathoz, nem való a nehezebb munkára. Jó lenne, ha valami fiatal vér venné már magára azt a nagy felelősséget. Hát ő bizony azt gondolná, hogy új borra új asszonyt hoz majd a házhoz. Van is a kiszemelt leányzónak mit hoznia otthonról, nem eresztik azt üres kézzel, ámbátor, hiszen ez csak mellékes – de mégis elmondja, hogy az apja két ekével szánt, három tehenet fejnek, az egyiket, a kajlaszarvút, mivelhogy úgysem hagyja magát másnak megfejni, majd csak a leánnyal eresztik.
Erre aztán ünnepélyes arcot öltenek, jövő vasárnapra meginvitálják magokhoz a rokonságot, a sógort, komát, a fiúnak az igazi és a bérmálásról való keresztapját, hogy meghányják-vessék a dolgok sorját, s amelyik a legszájasabb köztük, az menjen leánykérőbe.
Fel is készülnek háztűznézni s leányt kérni a legközelebbi vasárnapon. A házasulandó legény tisztát vált, rámás csizmát, ráncosat húz a lábára, az ezüstgombos bársonymellényt vállára veti, fölibe meg a cifra, kivarrott szűrt akasztja, Amerre megy, mindenütt tudják a ruházatáról, hogy mi járatban van.
Ha igenlő a válasz, vagy a háztűz látása folytán nem változik meg a szándék, elhatározzák az eljegyzési napot bizonyosra, az esküvőt pedig – körülbelülre. Mert a magyar ember minden határozathozatalnál hagy még későbbre is valami elhatározni valót.
A menyasszony most már hozzákezd a jegykendő-varráshoz, s míg átesnek a kihirdetéseken, azalatt beszerzi a széles virágos pántlikát, mely a vőfélyek vállára jön, és a selyem sallangokat, amiket a lagziba hivogatók botjára kötnek.
A lagziba hivogató vőfélyek a következő dikciókkal járják be a hivatalos családokat:
»Valamint a sebes folyóvíz, ide igyekeztem, csavargós utamon mindenütt siettem, és beléptem az ajtón e házba, melynek ablakában ékes rózsa nyílik. Engedelmet kérek az egész háznéptől, kigyelmetektől e bátorságomért, de ahogy a rózsa kedvelteti magát illatos szagával, úgy az én szívem is kedvelteti magát illő vendégszeretettel. Tisztelem az atyaistent, tisztelem a fiúistent, tisztelem a szentlélekistent, egyszóval tisztelem az egész szentháromságot, mely rendeli a házasságot, tisztelem e ház minden népét, tisztelem végül Mucsi-Timár Jánost és életpárját, akik engem postául küldöttek, hogy szárnyuk alatt lévő magzatjuk örömnapjára jövő szerdán délután 3 órakor, a szent eskü felvételére, s azután egy kis vacsorára s egy ideig tartó mulatságra, eljönni szíveskedjenek.«
A vőfélyeknél is nagyobb ember a nász dolgában a násznagy, az a tiszte előre kidicsérni a lakodalmat s ott is számtalan rigmust és jókívánatot elmondani. Az ő szégyene, ha valami rosszul sikerül, míg ellenben az ő büszkesége, ha a házasokból jó pár lesz.
A nagy nap fölvirradtával a nyoszolyóasszony élére áll a nyoszolyólányoknak s felöltöztetik a menyasszonyt hófehér ruhába s csinált virágkoszorút tesznek fejére. Mikor már készen van, a menyasszony vőfélyét elküldik a vőlegényért, aki már türelmetlenül várakozik otthon ezalatt. Elmegy a vőfély s a szoba közepén ünnepélyes állásba teszi magát, leemeli bokrétás kalapját s felszólítja a vőlegényt, hogy kövesse nyomon, ahova vezetni fogja.
A menyasszony vőfélyéhez útközben hozzácsatlakozik a vőlegény vőfélye is, s ezek ketten vezérlik a lányosházhoz menőket. Nyomban utánuk a vőlegény jő szüleivel, azután a család többi tagja, majd a csip-csap rokonság s leghátul a barna cigánybanda, rá-rántva egy-egy nótára már előlegképpen is – mert már görbén áll a szemük a mézes pálinkától.
A vőfélyek kezében fonott kalács és boros kulacsok vannak. Táncolva, kurjongatva haladnak a menet élén, a felsallangozott botot, vagy mint néhol szokás, a nádra kötött tarka-barka kendőket, most a násznagy viszi nagy kényesen.
A lányosházhoz érve a násznagy még egyszer kikéri propter formam a menyasszonyt s még egyszer odaadják propter formam. Azután megkínálják valami étellel a vendégeket, mire e kívánsággal köszönt fel a násznagy:
»Legyen az új párnak bora, búzája és békessége.« Ebben őszerintük benne van minden jó a világon.
Esküvő után jön a tömérdek fogású lakoma. Itt látszik ki azután fogas ember-e a násznagy? Van-e elég tudománya, tapasztalata ehhez a tiszthez? Minden újabb ételt új és új verssel, mondókával kell ajánlani, mégpedig humorossal.
Odakünn az eresz alatt a koldusok ülnek hosszú sorban s a maradékok odakerülnek. De csak akkor volt a lakodalom tisztességes, ha a koldusoktól is jut maradék.
Vacsora után alig várja a sok fiatal nép a táncot, de bizony még maga a násznagy is úgy megrakja, mintha nem is ő lenne itt a legtekintélyesebb ember. Zajjal telik meg az egész környék, megszólal a muzsika, a menyasszonyt viszik legelőször a táncba (s nagy tisztesség akit a násznagy erre érdemesít), a menyasszonyi tánc még komoly, méltóságos, de azután belevegyülnek a többi párok is, s a széles jókedv úgy elszilajosodik, hogy csak a hajnal vet neki véget. Az udvaron pisztolyokat sütögetnek el a nap örömére, egész addig, míg a menyasszony vissza nem vonul.
Ez a legérdekesebb mozzanat. A nyoszolyólányok koszorúját leveszik, varkocsát kibontják, hogy sohase legyen többé ez életben ilyen alakra befonva.
Azután leszedik lassankint ruhadarabjait, levetkeztetik, mint egy fejedelemnőt. Ezalatt nyoszolyóasszony babonát csinál az újdonatúj duzzadó ágyban. Mert attól függ, hogy a menyecske hű lesz-e az urához?
Mikor azután lefektetik, eloltják a világot s lassan csendesen kisompolyodnak a szobából, de az ajtót félig nyitva hagyják, hogy a vőlegény észrevétlenül beosonhasson.
