TÓTH LŐRINC
TÓTH LŐRINC
Az írók és a közönség olyanok, mint a régimódi faliórák két pondusza, ha az egyik nagyon felül van akkor okvetlenül nagyon alul jár a másik. Irodalmi társulatainkról szólva, mikor még az írók lelkesültek e társulatokért, a közönség nem sokat törődött velök; most, hogy némi lendületet vett az érdeklődés a Kisfaludy és a Petőfi Társaság iránt a közönségnél, az írók buzgalma kezd lankadozni.
Némelykor alig egy-két író jelenik meg a társasági padokban, némelykor még annyi sem. Egészen a bosszankodásig megy a tagok indolenciája.
Szerencsére van egypár buzgó gyűlésező, s így mégis meg lehet az üléseket tartani. E buzgók közé pedig nem a mozgékony fiatalság tartozik, mely még mindenre ráér s melynek ruganyos életkedvét még nem törte meg a kor, az öregebbek teszik a buzgók kis gárdáját. De aki még a buzgók közt is a legbuzgóbb, az egy ősz, rövidre nyírott hajú öregúr, mosollyal a szemében és pápaszemmel a mosoly fölött.
Ott lehet őt látni majd mindég nemcsak a Kisfaludy Társaságban, melynek tagja, hanem a Petőfi Társaság ülésein is, mint hallgatót, ki figyelemmel, egész odaadással csügg a felolvasásokon, mintha aggódva, reménykedve vizsgálná ott a fiatal generáció közt a jövőt.
Kicsoda ez a vidámképű öregúr? Bizonyosan kevés dolga lehet, hogy mindezekre ilyen pontosan ráér? Hja, ilyen a könnyű teher és munka nélküli élet, mely ki nem fárasztotta!
Hanem mikor aztán megtudjuk, hogy az a ki nem fáradt ember Tóth Lőrinc, aki egy magas államhivatal terheit viseli ma is, s aki ezenkívül egy hosszú életre szóló munkásságot mutathat fel úgy a szépirodalom, mint a jogtudományi irodalom terén, – akkor igazán eszünkbe jut, hogy talán mégis más fából való emberek voltak azelőtt.
Ötven éve annak, ahogy az öregúr először olvasta műve alatt nevét nyomtatásban. S azóta folyton egész mai napig híve maradt az irodalomnak.
Nem virtus az Aranynál, Jókainál, akiket borostyánerdőkön át vezet a múzsa örök fiatalon, s ott mindég tavasz van, mindég a nap süt, de Tóth Lőrincnek nem udvaroltak a múzsák annyira, őneki magának kellett utánok futni, sokszor járatlan, süppedékes utakon. Ha nem is nagy, de hű vala.
A Kisfaludy Társaságnak jutott a szerencse hogy az ősz írót leginkább vallhatja a magáénak. Sietett is rátenni kezét jó eleve, mert olyan sokoldalú az ő működése, és oly teljes érdemekben sok téren, hogy éppen úgy ünnepelhetné őt az Akadémia, a Kúria is, s még ezenfelül a törvényhozó-testületnek sok ízben volt kiváló tagja.
De a Kisfaludy Társaság tünteté őt ki legelőször, midőn jegyzőjévé választotta, később 1841-ben rendes tagjává. Innen lépett ő ki aztán a közélet különböző pályáira és mintha az »atyai ház« lenne neki a Kisfaludy Társaság, odatartozó maradt mindenünnen.
Helyesen jegyezte meg, gondolom Gyulai Pál, ama zárt ülésen, mely az ő kitüntetését elhatározta, hogy, »oda való az alma, ahol megnőtt és nem oda, ahol megért«. A Kisfaludy Társaság méltán ragadta tehát magához az alkalmat Tóth Lőrinc ötven éves működését megünnepelni, éspedig illőn a szerény férfiúhoz, nem ünnepélyes rendkívüli üléssel, mint eleinte tervezték s aminek ő határozottan ellene mondott, hanem csupán egy lakomával, melyre mindazon testületek meghívattak, amelyekben működött.
Számos tisztelői nem lehetnek ott jelen (mert milyen terem győzné azokat befogadni?), csak barátjai és kartársai egy része jöhet össze, hogy megéljenezze a veteránt, ki ma a pálya végén is ott áll még a legjobb, legizmosabb munkások között, törhetetlen akarat-eréllyel s kifogyhatlan munkakedvvel. De bizonyára visszhangot fog verni a széles hazában is e kis ünnep (mert igen kicsiny ez ünnep az ő érdemeihez képest), s sokan fognak gondolni őrá mindenfelé, büszkeséggel azok, akikhez közelebb állott, s tisztelettel, hálával azok is, akikhez távol, azaz távolabb esett, mert távol ő senkihez sem állt.
Közlékeny természete, melegen érző humánus szíve alkalmassá tette, hogy mindenki szeresse s hogy mindenkit szeressen.
De ne dicsérjük azt, akinek még örülnünk lehet, s adjuk egész röviden élete kiválóbb mozzanatait, azon reményben, hogy bevégzett életrajzot még soká, igen soká nem fogunk írhatni róla.
Rév-Komáromban született 1814-ben december 17-én. Oskoláit is ott végezte. Az irodalom iránt már igen korán érzett gerjedelmet. Első műve Imre János egyetemi tanár halálára írt óda 1832. május 12-én jelent meg, tehát ma ötven éve.
Azóta mind sűrűbben találkozhatni nevével az akkori folyóiratokban: a »Koszorú«-, »Regélő«- és a »Társalkodó«-ban, egy-egy novella, vers vagy epigramm alatt.
Tulajdonképpeni írói működése csak tíz évre terjed, mert azután magával ragadta a közélet egy-egy másik ága. Legnagyobb sikerét a színműírás terén aratta. Ő írta »Vatá«-t, »Ronow Ágnes«-t, »Hunyadi László«-t. Mind a három darab éppoly ismeretes és kedvelt volt akkoriban a közönség előtt, mint valaha az »Etelka« regény, vagy akár a «Himfy szerelmei«. Hunyadi Lászlót pláne az akadémia is megkoszorúzta.
Tóth Lőrinc nagyon jó nevelést kapott szüleitől, s később is kedveztek neki a viszonyok; Gorove társaságában beutazhatta Európa művelt államait, s ez útjáról hat füzetet írt »Úti tárca« címen. Nagy műveltsége tette lehetővé, hogy odatartozhatott az ország szerepvivő fiatal generációjához, s a rohamosan meginduló politikai élet őt is magával sodorta ezekkel együtt egész más tárgyú tevékenységre. Az 1847–1848-i országgyűlésen Tóth Lőrinc már Breznóbánya követe, híve a szabadelvű eszméknek s mint hírlapíró is működik. Az első minisztériumban elnöki titkár Deák mellett, majd osztályfőnök. A pesti országgyűlésen Komárom követe.
A szabadságharc után is a tett-mezőn marad, részint mint hírlapíró, részint mint jogtudós. 1858-ban rendes tagjává választja az akadémia. Több kitűnő jogi munkát ír: »A magyar örökösödési jog«-ról, »Ügyvédi reform«, »A becstelenítő büntetésekről«, »A hűtlenségi vétkekről« stb. 1865-ig ügyvédeskedvén, ekkor a csákvári kerület választja meg képviselőnek. Ez állásáról csak 67-ben köszönt le, midőn mint osztálytanácsos lépett be a Horvát Boldizsár minisztériumába. E hivatalából neveztetett ki később a legfőbb ítélőszék bírójává, s a Kúriának ma is egyik tanácselnöke és dísze.
De mindezen idő alatt soha nem szakított a szépirodalommal sem, – s egy epigramm-kötete a »Méhek« cím alatt csak is a legközelebbi héten hagyta el a sajtót.
A »Méhek« írója igazán egy méh volt, maga is lankadatlan szorgalommal sok-sok mézet hordott abba a kaptárba, melynek annyi heréi vannak…
De ne panaszkodjunk azokra, akik nem dolgoznak, midőn azokat ünnepeljük, kiknek arcát ötven év óta harmatozzák az izzadságcsöppek, fényesebb gyöngyök a drágagyöngynél.
