AZ ELSŐ IBOLYÁK
AZ ELSŐ IBOLYÁK
»Tessék ibolyát venni!«
Ez az elkoptatott könyvcím (írta b. Podmaniczky Frigyes) jelenti a tavasz közeledését.
Az utcaszögleteken öreg asszonyok kosaraiban mosolyog reánk szép kék szemeivel a tavasz; üdén, de mégis bágyadtan néznek reánk e szemek, mintha még álmosak lennének s csak úgy erőszakkal nyitódtak volna föl – hajnal előtt.
Mert a virágoknak is vannak csalódásaik, nemcsak az embereknek. A mesterséges melegágy elhiteti velök télen is, hogy már tavasz van – s ha friss levegőre kerülnek, megperzseli őket a hideg, belehalnak.
Szegény piciny virágok, kik napsugár nélkül születnek s napsugár nélkül halnak meg – valamelyik úri kabát gomblyukában. Még boldog az, ki hófehér női keblen száradhat el édes illatot lehelve.
Van-e a virágoknak is géniusza? Van, kell lenni az istenek között egynek, a decorateur istennek, aki földíszíti tavasszal a világot, aki a színeket vegyíti, aki felügyel ezekre a gyöngéd teremtésekre, s aki megsiratja harmattal az idő előtt letépetteket.
De mégsem! Hiszen a föld adja a virágokat. S honnan van az, hogy egyszer csak a mezőn vagy a vadonban, hova emberi kéz nem ültet, hová madár se hozza el csőrében a magot, egyszer csak soha nem látott színű és illatú virágok borítják a gyepet? Ezek a föld új gondolatai. A földnek a poézise.
S ha mégis felügyelne Flóra ott fön az Olympuson s ha kis öntözőkannájával, fel s alá járva az égben, végignézegetné onnan a földtekét, bizonyosan csodálkoznék, hogy az idén hova lettek a virágok?
…Hát igaz is… hiszen mind elvitte Munkácsyné. Szerencse, hogy a tavasz kezdete van – mert hátha a nyarat kellett volna átélnünk virág nélkül?
Ami megmaradt, azok ezek a kis ibolyák. Tegnap születtek, ma elhervadnak.
A Jókai petróleumlámpája elbolondította egykor a ficust, s azok a levelek amelyekre rásütött, abban a tévedésben, hogy a délöv alatt vannak, olyan húsosnak, nagynak nőttek meg, mint ázsiai testvérei.
Az ibolyák fogják magukat és sokszor állnak bosszút a többi virágokért, elbolondítják az embereket, hogy már tavasz van.
S ezen a kölcsönös csaláson alapszik minden a világegyetemben. Mi, emberek megcsalunk mindenkit és mindent, még a virágokat is, s minket is megcsal minden, még a virágok is.
Akik a régi időket magasztalják, azok azt beszélik, hogy valamikor a cukor is édesebb volt, az ég is kékebb, a virágok is sokkal szebbek.
Persze nekik – mert fiatalabbak voltak. Én nem ösmerem el e tekintetben a hanyatlást, hanem annyi bizonyos, hogy a szép virágárus-lányok nagyon megváltoztak, mert most már sok helyütt fiúk a virágárus-lányok.
Egy-egy kis piszkos kamasz nyit be a nyilvános helyiségekbe a kis kosárkával, mely gyermeteg üde arcú lánykák kezébe olyan jól illett azelőtt.
E kis csavargók többnyire szemtelenek és visszataszító külsejűek. Rendesen valami vén banya szolgálatában állnak, ki egyik szögletben lesi, hogyan fogy a portéka. Több ilyen fiú van, kik ellepik a helyiségeket. De mind egyformák, sápadtak, véznák és görbék, mintha a penészben születtek volna.
Én mindig az utcán szoktam beszerezni a tavaszi napokban, szokott ibolya-csokromat, egy külvárosi sárga háznál, nagyszakállú vén Miklós huszártól. Az káromkodik ott már hat esztendeje és virágokat árul. Valaha pingálta a virágokat, az emberi bőrre, a piros vér-virágokat.
Egy kicsit pálinkaszagúak ugyan az ibolyák eleinte, de később legyűri az illat a szagot, s semmi panaszom ellenük.
Mikor a kávéházba megyek, már akkor megvan a csokrom s rendesen elkergetem a fiút:
– Ne szemtelenkedj! Eredj innen!
– De kérem, ezek igazi ibolyák – mondja szelíd, szomorú hangon.
– Igaziak? Hát ezek nem igaziak a gomblyukamban?
– Azok az üvegházban nőttek és az meglátszik, megérzik rajtuk. De tessék megnézni ezt a csokrot.
Egy nagy, gyönyörűen készített ibolyabokréta volt az, mely mámorító illattal bírt.
– Tessék tenni rá! Az első igazi ibolyákra. Egy szám egy hatos.
– Hát kijátszatod? No, jól van, hát itt a hatos.
Azután sorba járta az asztalokat, melyeknél így estefelé többnyire nők ülnek mindenféle osztályból, – de kevés kivétellel liberális gondolkozásúak.
Eladta a jegyeit csakhamar s kihúzták a nyerő számot. Az én számom volt.
Odatipegett hozzám rongyos kabátkájában szánalomgerjesztő mosolyával s átnyújtotta a nyereményt.
Csakugyan pompás ibolyacsokor. Megér testvérek között is két forintot, de mit tegyek vele? Elküldeni nincs kinek, hát csak nem cipelhetem a kezemben, mint egy vőlegény.
– Hé, megállj csak, gyerek! Fogd ezt a csokrot s add oda annak, a nők és leányok között, amelyik neked legjobban tetszik.
– Aztán mit mondjak neki?
– Semmit, te szamár. Mondd, hogy egy úr küldi, aki az imént távozott. Csak azt akarom tudni, melyik a legszebb vagy hogy milyen az ízlésed. Ha jól teljesíted a dolgot, még egy hatost kapsz.
A fiú némi gondolkozás után elvállalta a megbízatást s gondolkodva s inkább bámész, mint szemtelen arccal állt meg a női asztaloknál láthatólag habozva némely helyen.
Kétszer-háromszor is végigjárta az egész fényes termet, homlokára le volt rajzolva a küzdelem és a belső tusa, hol egy szőke, hol egy másik barna arc előtt.
Valódi élvezettel néztem a kis rongyos fiút s mikor közel volt, megbiztattam:
– Csak, rajta, ne félj, egészen a saját ízlésedet kövesd, a fényes ruha után ne indulj, akit te találsz a legszebbnek.
Elindult újra, s még soká láttam ólálkodni és sompolyogni a dámák között, míg végre eluntam az egészet s egy újságot kezdtem olvasni.
Egyszerre felzavart vékony sipító hangja:
– Odaadtam már, kérem!
– Mi az ördögöt? Hja, igaz, a bokrétát. Nos, hát kinek adtad?
– Egy kis lánykának – szólt félénken és elsápadva.
– Hol ül?
– Ott az ajtóküszöbön a kassza mellett.
– Micsoda? Az ajtóküszöbön ül? Hát miféle lányka az? Hadd lássam csak.
Felálltam s az oszlophoz közeledtem, ahonnan oda lehetett látni a konyhához vezető ajtóra.
Egy picike lányka ült ott, fejecskéje kockás gyapjúkendőbe burkolva, mely derakán át volt kötve. Lábain a cipők rongyosak voltak, s az egyik ujj amint kinézett belőle, olyannak tűnt fel, mint valami rózsaszirom.
Az ibolyacsokor ott volt az ölében s örömragyogó arccal bámulta azt s kis kezeivel tapsolt neki.
Egészen közel léptem hozzá:
– Kitől kaptad ezt a csokrot, gyermekem?
– A bátyám adta nekem.
– Hát a te bátyád a virágárus gyerek?
–- Ő az én testvérbátyám és azért adta nekem a virágot, mert azt mondja, itt én vagyok a legszebb!
– Bizony te vagy, kicsikém.
Nevetve hagytam ott a gyereket.
Hát mégis van még testvéri szeretet….! – gondoltam magamban. – A gyerekek még érzik melegen azt igazán… Van hát, nem mese hát…
Van – fűzém odább gondolataimat –, ez egyik legszebb példája, de ez is olyan, amelyikről nem lehet tudni, nem-e csupán üzleti élelmesség, hogy az ibolyacsokrot még egyszer eladhassa a kis csavargó?
