SZEGED FEJLŐDÉSE
SZEGED FEJLŐDÉSE
Tisza Lajos nem vesztegeti az idejét hiába Szegeden. A feladat, melyet elvállalt, becsülettel közeledik a végéhez.
Nem volt az olyan nehéz, aminőnek hinni lehetne. Azok, akik nagy koncepciókat vártak az oda kinevezett királyi biztostól: a frázisok és az elméleti hóbortok emberei, kik évkönyvet írnának ismert fontoskodásukkal arról, hogy miként kell a virágmagot kikeleszteni, hát úgy, hogy meleg földbe ülteti az ember.
Most, midőn végigtekintek a rekonstrukción, s határozottan ki lehet mondani, hogy az kitűnően oldatott meg, most csodálkozom rajta, hogy Tisza Lajosnak nem zavarták meg fejét, akik örökre sürgették a már említett nagyszabású koncepciókat, azaz úgy akarták valahogy Szegedet újjáteremteni, hogy azt ne lehessen józan ésszel fölfogni: mi módon történik.
Napoleon valahányszor olvasta egy-egy csatájáról, hogy micsoda hatalmas lángészt eláruló számítások alapján nyerte meg, mindannyiszor megjegyzé: »Ha én előre így tudom, ilyen nehéznek látom, sohasem mertem volna belekezdeni.«
Tisza előtt, midőn e feladathoz fogott, olyan magasan mutogatták bölcsek és nem bölcsek az eszközöket, melyekkel célt érhet, hogy igazán bámulok rajta, hogy ő olyan alul kereste azokat.
De célt ért, a diadal igazolta őt – s mi, akik abban néha kétkedtünk, kell, hogy most mi legyünk az elsők, akik beösmerjük derekas sikereit.
Igen, ez a szó fejezi ki az ő működését. Akik őt nagynak tartják ezért, azok hízelgők, mert nem rendkívüliek a dolgok, amiket cselekedett. E siker nem konstatálhat olyan tulajdonokat, amiket bámulni szokás. A szívós akarat, a szorgalom, az előszeretet Szeged iránt, a lelkiismeretesség az elvállalt feladat teljesítésében, az eszközök sokfélesége, tapintatos megválogatása és felhasználása képezik e siker nyitját.
Oly tulajdonok ezek, amik előtt tisztelettel kell hogy emeljen kalapot minden magyar ember, mert ugyancsak kevés emberben vannak meg, de nem olyanok, amik a szellem fönsége előtti meghajlásra késztetnének. Azért hát adjuk meg mindenkinek, ami az övé, de ne túlságosan, mert a fölösleget azután rendesen vissza szoktuk kérni s azt is túlságosan.
Ennyit akartam mintegy előzményül mondani azon férfiúról, ki a legnemzetiesebb feladatok egyikét végezte az alvidéken egy virágzó várost emelve az országnak a romokból. Fölemlítettem főképp azért így, mert nem tartom hozzá méltóknak ama émelygős dicséreteket, melyekkel a hivatalos skriblerek és a fölemelt város haszonleső hízelgői elárasztják. Ilyeneket minden királyi biztos elérhet; ő sokkal többet érdemelne: azt is, hogy igazi színében mutogassák.
A királyi biztosság meghosszabítását, mely 1883-ik év végéig van kilátásba téve, ma már mindenki örömmel fogadja Szegeden, – pedig mennyire idegenkedtek eleinte ez intézménytől.
De nem is lehet az másképp, oly rohamosan nő e város a Tisza szerencsés keze alatt, hogy aki rövid időközökben is széttekint ott, meglepetve bámulja a haladást s minduntalan más-más fényesebb, erőteljesebb várost talál maga előtt.
A Boldogasszony-sugárút, a Brüsszeli út (vagy ahogy a nép elnevezte: a »pruszlik út«), a Budai sugárút egy igazi európai város vázát mutogatják. Szebbnél szebb épületek nőnek gombaszámra, a tiszti pavilon, a honvéd laktanya, magányosok palotái mintegy karikacsapásra emelkednek.
A régi Szegednek alig volt négy-öt díszes háza s az is egyetlen polgáré volt, a köztiszteletben álló Zs. Andoré.
Egyszer, midőn még ismeretlen voltam ott, együtt járkáltam az öregúrral egy vasárnap délelőtt. Kérdezem tőle:
– Ejnye de szép nagy ház ez! Ugyan kié?
– Az enyim! – mondja szerényen.
Tovább menve megint felmutatok egyre.
– Ez se kutya. Hát ez ugyan kié?
– Az is az enyim!
Akkor aztán fordultunk egy másik utcába, ott is elémbukkan egy kolosszális épület.
– De már ez csak nem az ön háza?
– De bizony az enyim – mondotta szégyenkezve. Láttam, hogy restelli, hát a jövő-menő közönségre fordítottam a figyelmemet.
– Nini, micsoda szép iskolás leány ez! Ugyan kié?
– Az én lányom.
– Amott ni, tovább az a barna menyecske is megjárja a zöld ruhában, azzal a férfival a karján.
– Az is az én leányom.
– Hát az a szőke szép arc ott a túlsó oldalon?
– Az is az én leányom.
Amint a templom felé fordultunk, imádságos könyvvel a hóna alatt két leányka jött velünk szembe.
– Hát ez a kettő?
– Ez a kettő is az én leányom.
Nagyot bámultam rá.
…Jött is még ott vagy hatvan-hetven szép délceg asszony, leány a templomból – de már nem mertem kérdezősködni.
Azonban térjünk át a komolyabb dolgokra. Az állandó színház építéséhez most fognak hozzá; az állandó híd, mely a pesti hidak után a legszebb lesz, már tavaly óta épül; a rakpartnak felsővárosi részéből egy nagy darab kész; lázasan folyik a munka mindenfelé.
A rakpart szolid építkezés nagy faragott kövekből, belvédfallal, semmivel sem gyengébb, sőt tán még biztosabb a mi pesti rakpartunknál.
A derék szegediek látva, hogy mi minden történik érdekükben, mint a kezes bárány egészen odahajlanak Tiszához. Ráhagyják, tegyen velük, amit akar. Csodák történnek. A hal-adót ellenmondás nélkül engedték behozni.
A tömeges építkezés folytán azon aggodalom merült fel, hogy nagyon leszáll a lakások s következésképp a házak értéke is, s ez nagy visszahatással lesz az anyagi fejlődésre. Ez aggodalmat még a legvérmesebb reményűek is osztották.
S mégsem bizonyult alaposnak, – mert a lakbér nem kevesbedik a lakások szaporodása folytán, jele, hogy illő arányban szaporodik és vagyonosodik a közönség. Sőt ha – amint tervben van – most májusra lebontják az ideiglenes épületeket, nemcsak hogy ez nagy lökést ad az építkezéseknek, melyek szépen indulnak már is a tavasz kezdetével, hanem még a lakbéreket is fölrúgtatja.
És a palotákkal, a támadó utcákkal egyszerre nő és csiszolódik a város szellemi élete is. A rekonstrukció üdítőleg, jótékonyan és fejlesztve hatott mindenre. Szegeden Tisza igazán nagyon sokat mívelt e tekintetben. A közigazgatás kitűnő, a rendőrség, mely csak gúny tárgya volt azelőtt, ma Szluha főkapitány ügyes keze alatt kielégíti az európai igényeket is.
Egy jó adoma jut itt eszembe régebbről, mikor egyszer Szende elé két lovas drabantot rendelt ki a helyettes főkapitány.
– Odamennek kentek pont éjfélkor az indóházhoz – rendeli a kapitány –, mert az éji gőzössel jön meg őexcellenciája.
– Igen, kérem –, mondja a drabant… – de tessék meggondolni, hogy csak hatvan pengős lovaink vannak ám.
– Hát mit bánom én, hogy hány pengősök?
– Csak azért mondom, kérem alásan… mert hogy ím, bajos lesz ezekkel nekünk a gőzös előtt szaladni.
Ma már nem szaladnak a drabantok Szegeden a gőzös előtt, – sőt a Szegednek ügye, jóléte sem szalad gőzösen előre, hanem a lassú, de biztos fejlődés stádiuma mutatja a fényes jövőt, melyet Tisza Lajos becsületes buzgalommal, eréllyel és nagy tapintattal előkészített.
