HUNYÁK PÁL
HUNYÁK PÁL
Ha jól emlékszem Szlatkovics, a tótok legjobb poétája énekelte egyszer igen szépen a pipáról:
»Kicsi vagy, alig érsz egy garast vagy kettőt,
Mégis a király is reád veti szemét.«
Mégis a király is reád veti szemét.«
Bizony ma is jobb volna a dohány-monopólium ellen dalolgatni, mint hogy fölzavarják lelketlen izgatók a becsületes tót nép kedélyét és sokkal rosszabb hírbe keverik, mint aminő.
Még csak néhány évtized s velünk érzett ez az egész nép. Sem mi nem emlegettük a fehér lovat és a veres kantárt, sem ők nem hozakodtak elő vele; megfértünk egymással, pedig ugyancsak összebújtunk keskeny helyen: a türelem ösvényén.
Nekik is fájt, ami nekünk, poétáink és az övék is közös keserűségről daloltak, közös ideált dicsőítettek. Az idegen járom lerázása volt a nagy törekvés, mely a szívekben élt s mely a regényes erdők, hegyek között esengett szomorúan. Szellő is azt sóhajtotta, méla furulyasípban is ez a vágy sírt.
S most, hogy le van rázva az idegen járom, – az országháborító proletárok még mindég ezeket a régi nótákat dúdolják a tót nép fülébe: rázza le már egyszer az idegen jármot!
Csakhogy most már ez az idegen járom nem az osztráké, hanem a mienk – magyaroké.
Van egy hangzatos »tót himnusz«, viharos, háborító. Elmondja, meddig terjed az a hatalmas ország, mely az ő hazájuk. Bizony elér az a híres Tátrától a Balti-tengerig. Ural és a Kaukázus a nemzeti hegyek. A Garam locsogó habjai a kékvizű Volgának felelgetnek. Az aztán a diskurzus!
A himnusznak tetszetős dallama van, belopja magát a fülekbe s onnan talán később a szívekbe is.
De ez még nem minden, panaszunk se volna, ha csak ez a himnusz lenne.
Mert megtanulják ugyan, mint ahogy megtanulnak minden kellemes nótát azok a szálas, szép legények s délceg, szelíd szemű leányok, kiknek az apáik még velünk csinálták negyvennyolcban a tábori tempót:
»Szeno-szlama, Szeno-szlama.«
(T.i. »széna-szalma«, aszerint amint vagy a szénás lábat, vagy a szalmásat kellett mozdítani masírozás közben.)
Hát mondom megtanulják, de az magában véve nem volna valami nagy baj, az arzenikum sem öl kis mértékben beadva, hanem az már aztán öreg hiba, hogy a nótának magyarázói is vannak, mégpedig veszedelmesek.
Ez az agitátor-had pedig minden inkább, de nem lusta. Bejárják a falukat, érintkeznek a néppel, izgatnak, lármáznak, lelkesítenek, vérmes reményeket, beteges ábrándokat ültetnek a tótok szívébe, aminél pedig porhanyóbb földet, melankolikus, nagy fantáziájú hegyi nép lévén, szinte lehetetlen találni.
Az agitátoroknak nagy segítségére vannak a papok és a néptanítók. Van ezek közt sok fanatikus bolond, akiknek nem használ se rendszabály, se felvilágosítás, de még ez az én irkafirkám sem: ezeknek a vízkúra kell csak, de a túlnyomó rész gazemberekből áll, kik azért hirdetik a pánszláv eszméket, mert vagy a befolyásukat neveli, vagy ez a kenyérkeresetük: hát ezeket bizony jó volna az állam kenyerére fogni. Szegények vagyunk, de ez még kifutja számukra.
Hanem hát még az agitátoroknál is veszedelmesebb prédikátor a – rubel.
Mert akit sem a himnusz el nem tántorít természetes gondolkozásától, sem az agitátorok, annak aztán megmutatják a muszka rubelt.
De már az úgy tud beszélni, hogy lehetetlen el nem hinni minden szavát.
Az orosz rubel csengőbb a nemzeti dalnál, a csalogató mézes szónál, az orosz rubel nagy szónok, aki sohasem sül fel és akit a süketek is meghallanak.
De már egy kissé hosszadalmas is vagyok, tekintetbe véve, hogy tulajdonképpen novellát írok erről a tárgyról és nem száraz értekezést.
Novellában pedig azt várná tőlem minden jó-ízlésű olvasó, hogy ne kapkodjam el a vezércikkíró elől az ő pompás mondásait, hanem beszéljem el a magam históriáját, amit kigondoltam, úgy ahogy tudom, aztán menjek isten hírével s hagyjam csendesen elaludni.
Jól van hát, isten neki, elmondom az én Hunyák Pálom történetét, vagyis tulajdonképpen az én történetemet Hunyák Pállal. Mert az nem mindegy!
Hunyák Pál, mint előre látható, tót ember és parasztgazda egy felvidéki faluban.
Hogy honnan ismerem én Hunyák Pált, aki eddig még se nem volt követjelölt, se nem írt semmit?
Hát én Hunyák Pált onnan ösmerem, hogy mikor a nagybátyámnál voltam kétszer életemben (hat év előtt s most a múlt héten), mindig a szomszédja, a szóban forgó Hunyák Pál vitt el szekeren a vasútig.
Nem gondoltam akkor s útközben sem gondoltam rá, hogy én valaha nekrológot fogok írni Hunyák Pálról, sem arra, hogy novellát (nem úgy nézett ki szegény pára az ócska báránybőr-sipkájában és foltos halinában), mégis visszaemlékszem mind a kétszer, hogy miről beszélgettünk. Van azzal úgy az ember!
Különben intelligens ember, kivált tótnak, és nagy méhészgazda.
Első ízben arról kérdezősködtem tőle: kinek szokta eladni a mézet s illetőleg a sejteket, mire ő így válaszolt:
– A tótoknak, uram! A tótok ősszel eljönnek a falunkba s megveszik jó pénzen.
– Hiszen kéndtek is tótok – mondám nevetve –, hát miért beszél olyan lenézőleg a tótokról?
– Hát ’iszen mi is úgy beszélünk – viszonzá némileg sértődve –, de mégis más az… mégse vagyunk mi tótok.
Megvallom, valami olyan megnyugtató édes érzés csiklandozta meg a szívemet. Mintha valaki egy darabka cukrot harapna szét a vadalmában, amikor belevágja a fogát.
Most, hat év után megint összehozott a sors Hunyákkal. Ezek a tótok sohasem öregszenek, éppen olyan, mint azelőtt volt, csak a halina kopottabb, meg a sapka.
– No, meg a fiam is megnőtt azóta – mondá Hunyák szabódva. Mert neki sehogy se tetszett, hogy én nem találtam most másformának.
– Nos, remélem, hogy magvar szóra adja a gyereket – szóltam, mivelhogy a fiára került a beszéd.
– Minek az neki? – felelte fanyarul. – Csak az anyai nyelv édes, a többi mind keserű.
– Ej, ej, Hunyák! Hiszen nem így beszélt valamikor!
– Mert bolond voltam. Mit tud az ilyen parasztember a világról, mikor úgy tartanak a magyarok, mint a kutyát.
– No lám, Hunyák!
– A vér csak vér, uram; sohasem válik vízzé. Akik egyforma vér vagyunk, egyformán érzünk. Egy vályog csak egy vályog. De sok vályog sok ház!
– Hol tanulta ezeket a bolond dolgokat?
Hunyák Pál sóhajtott.
– Az ilyen szegény paraszt-szívben is lehet szabadság- és honszeretet.
– Már hogyne lehetne… nagyon lehet.
– Valaha mienk volt az ország egészen: most ide szorítottak a kövek közé. A jó földet, az alvidéket a magyarok lakják és még adót se fizetnek: mi a rossz föld után is fizetjük.
– Ejnye, ejnye Hunyák! Hiszen az adó a királyé, s az egyformán vetteti ki minden alattvalóra.
Hunyák a fejét csóválta kétkedőleg.
– Nem lát a mi adónkból a király egy rossz garast sem. A magyar urak elkártyázzák. Aztán gondolja meg az úr, hogy a tót négyszer annyi erővel, fáradsággal dolgozza be a földjét, mint az alföldi ember, s mégis négyszer több terem annak.
– Ebből az következik persze – vágtam közbe nevetve –, hogy az Isten is a magyarokkal tart.
– Úgy van! Az is! – szólt keserűen – mert ha nem velük tartana, már régen úgy lenne minden magától, mint ahogy lesz majd muszájból.
– Kitől hallotta ezt?
– Rájöttünk mindnyájan – szólt Hunyák sötéten.
Elhallgatott. Én sokkal jobban. Elgondolkoztam ezeken a dolgokon, míg a Hunyák kocsijának kerekei egyre hurutyoltak a vérrel szerzett föld kátyúiban.
Te azonban ne gondolkozz el, nyájas olvasó, a Hunyák Pál beszédén… legyen ez tenéked csak novella, mert ha nem annak keresztelném, hát el se olvasnád.
Megcsaltalak, mert jobban szereted, ha megcsalnak. Novellámnak igazi címét is csak ide hátul írom ki, hogy: Utazás Oroszország felé.
Utazás – mégpedig gyorsabb lovakon, mint a Hunyák Pál két sárgája.
