HÚSVÉTI ÁLOM
HÚSVÉTI ÁLOM
Tegnap este, hogy az a cudar esős idő volt, korán mentem haza s begyújtottam a kandallóba. A tűz vidáman pattogott, s én levetkőzve eloltottam a gyertyát s úgy néztem, amint a kályha lyukain át rám világítottak a tűzszemek. A kísértetes homály a szoba tulsó szögletében titokzatos árnyakkal telt meg. A szememet behunytam félig s úgy hagytam őket járni-kelni a szobában. Virginiám füstjéből is, mely fölfelé szállott, szürke csíkot képezve az éjben, csupa kísérteties fejek lettek, mik alakot öltve suhogtak, kergetőztek ágyam körül.
Egyszerre hideg légáramlat suhant át a szobán keresztül, megborzongtam s éreztem, hogy az ajtó megnyílott.
Vajon ki jöhetett be?
Hát bizony az öreg Deák Ferenc volt.
Nem ösmertem az öregurat, míg élt, csak az arcképekről, de egy percig sem haboztam, tudtam, hogy ő áll mellettem.
– Mi újság van az országban? – kérdé jóságos szemeivel szelíden tekintve rám.
– Amit tudunk, mindent beleírunk a »Pesti Hirlap«-ba – mondám.
– No, azt pedig rendesen olvasom. Kicsoda az az »Aliquis« nálatok?
– Mért kérdezi?
– Azért, mert az a legnépszerűbb emberetek az égben, mivelhogy a legártalmatlanabb és a legjámborabb. Hja, nagyon megfordított világ van ott, öcsém! A mérgestollú írók cikkeit nem olvassák, hanem a »Hasznos Mulattató« a legkapósabb.
– Van-e most valami különös újság a mennyországban? – kérdezém.
– Ahogy vesszük, valami különös azonban nincs. Csak a zsidókkal van egy kis bajunk. Éppen tegnapelőtt adtunk be egy folyamodványt az Istenhez, hogy a paradicsomban adjanak nekik egy külön területet és azt falazzák el, hogy közénk ne jöhessenek.
– Talán valami rossz fát tettek a tűzre?
– Zálogházakat nyitottak. Az angyalok a szárnyaikat zálogosítják el, sőt az utóbbi napokban az egyik ellopta a Krisztus urunk palástját és bevágta. Mire kitudódott, csak a zálogcédulát találták már meg nála.
– És az Isten mit határozott?
– Még eddig nem kaptunk indorsátát. De nem hiszem a kedvező megoldást, mert nagy a protekciójuk. Szent Péter határozottan velök tart.
– Talán váltói vannak?
– Meglehet – szólt az öregúr összeráncolva szemöldeit.
E pillanatban újra megnyílt az ajtó s a vén Zsedényi lépett be s megrántotta a Deák Ferenc kabátját.
– Gyere már, öreg – szólt –, mert elkésünk.
– Ugyan ne menjen, kérem – szóltam én –, minek sietnének, annyi, de annyi kérdeznivalóm van…
– Rögtön üti az éjfélt – sürgeté Zsedényi –, azontúl pedig már kapupénzt kell fizetni Szent Péternek.
– Ugyan hallgasson! – förmedtem fel haragosan Zsedényire.
– Hagyd az öreget – mondá Deák –, az öregnek igaza van. Menjünk!
S az ajtó felé közeledett.
– Még legalább egy szóra, hazám bölcse! – kiálték utána.
– Hadd hallom, édes öcsém.
– Holnap cikket szeretnék írni a Perlaky-ügyben. Mondja, kérem, mit írjak, mi az ön véleménye?
– Az én véleményem az, hogy az igazságot kell támogatni.
– Hiszen éppen az! De hát hol az igazság?
– Ösmernem kellene a tényállást előbb – mondá távozóban a nagy államférfi. – Add elő, gyorsan és röviden.
– Tehát, kérem, úgy áll a dolog, hogy az egyik párt, amelynek élén gróf Zichy Jenő áll…
– Elég, elég! – szólott a nemzet bölcse. – Én látatlanban is azon a másik párton vagyok, ahol Zichy Jenő nincs: annak kell a komolyabb pártnak lenni, s az igazság is ott van minden bizonnyal. Szervusz!
Az ajtóm becsapott, a hűs áramlat ismét megborzongatta tagjaimat. – Zsedényi kiballagott, Deák pedig a kezét nyújtá felém szorításra.
Tiszteletteljesen rántottam ki a magamét a paplan alul s amint hirtelen odanyújtanám, beleütöttem – a gyertyatartóba, mely az éji szekrényemen állt.
A gyertyatartó lefordult s csörömpölve esett a padozatra.
Föleszméltem víziómból, nem volt a szobámban senki, de a virginia szivarom még most is égett.
A nagy pondusos óra a díványom felett kísértetiesen verte egymásután a tizenkettőt.
Reszkető kezekkel gyújtottam meg a gyertyát. Deák arcképe balról, a Zsedényié pedig az íróasztal fölött éppolyan mozdulatlanul függött a szögön, mint egyébkor.
