KIRÁNDULÁS SZEGEDRE
KIRÁNDULÁS SZEGEDRE
– A jegyeket kérem! – szólt az öreg konduktor szokott vasúti fürgeséggel jelenve meg a kupé ajtajában.
Nyolc zöld szabadjegy bontakozott ki erre a szóra a zsebekből, s az öreg szemei csodálkozva járták be a társaság tagjait, mialatt a lyukasztó vas nyolc monoton csattanást hallatott.
– Mindnyájan Szegedre? – mondá dünnyögve s udvariasan emelintett egyet a sapkáján, melyen ott csillogott a sebesség jelvénye, két kiterjesztett szárny.
Magunkra maradtunk s megtettük nyomban a legszükségesebb úti készületeket.
Egymáshoz rakott lábaink fölé egy plédet terítettünk, mely kifeszülve pompás asztalnak szolgált – a ferblihez.
Megindult a vonat, s míg az egyes vidékek gyorsan repültek el előlünk a fekete éjszakában, addig csak az idő volt gyorsabb, mert a ferbli hatványozza még csak a vasút sebességét.
Mióta a latin nyelv megszűnt az összes e hazában lakó intelligencia érintkezési eszköze és összekötő kapcsa lenni, azóta – mundus se expediet – a ferbli lett azzá. Ferblizni mindenki tud Magyarországon, éppúgy, mint ahogy Franciaországban mindenki könyv nélkül tudja a Marseilleise-t.
Aztán olyan nagyon szép az, hogy bárhová menjen az ember, mindig láthat egy-két régen ösmerős kedves arcot, például a Stüsszi vadászét vagy a Tell Vilmosét.
Egy-két nagy »zsinór«, néhány fölmerült vita az évszázadok által szentesített alapszabályok értelmezése felett s íme, már itt vagyunk Szegeden, s a fogatok pompásan kövezett úton szállítanak a »Hungária«-, Szeged legkényelmesebb szállodájába.
Aki alszik, az nem vétkezik, s mi mindnyájan mélyen aludtunk, hogy másnap a legmagyarabb városban ébredjünk fel.
Sok város versenyzik még hála istennek ezért a címért, de egyik sem nagyobb joggal a sok közül, mint Szeged. A forrásvizek közül is nem az a legmelegebb, melynek a legnagyobb gőze van, hanem amelyben a csirke megforrázódik. S nincs Magyarországon város, még Debrecen sem, mely olyan biztosan s olyan gyorsan átidomítana magyarnak mindenkit, mint az épülő Szeged.
A »Pesti Hirlap« már talán a negyedik tárcát hozza ez idén épüléséről, olvasóink annyira tájékozva vannak, hogy alig tudok mondani valami újat tegnapelőtti sétánkról, melyet egy derék járásbíró kalauzolása mellett tettünk meg a városban.
A sajátságos képet, amit egy óriási terület tesz, amelynek minden részében építenek, bontanak, fúrnak, faragnak, köveznek, úgyis lehetetlen visszaadni leírásban; harmincezer munkás (mert annyi dolgozik ott állandóan) ásójának, gyalujának zaját, neszét nem lehet kottára szedni, – pedig nem kellemetlen zene az.
A Tisza-kormánynak ez a Szeged fölépítése a legtöbbet érő dolga: mert tagadhatatlan az, hogy itt egy erős vár épül a magyarságnak. S minél fényesebb, nagyobb, annál jobb az nekünk.
Az összes építkezések közül a legnagyobb jelentőségű kétségkívül a rakpart és az állandó híd.
A rakpart tíz méter magasságú, erős gránitkövekből épül, masszív kőoszlopokkal, melyek sűrűn lesznek elhelyezve a védfalazaton, hogy végveszély esetén egy biztos gát hevenyészesét is lehetővé tegyék amellett, hogy béke idején szépítik a kőfalat.
Az állandó híd pilléreit most rakják le a Tiszába és az ártéren, mert az ártér messze fog benyúlni az újszegedi Népkertbe. Egy év múlva ugyancsak hetykén hordhatja fején új kalapját az az originális városi tanácsnok, aki egy jó előérzettől sarkantyúzva, még ezelőtt négy évvel (mikor arra egy csepp kilátás sem lehetett) megfogadta, hogy addig nem tesz fel a fejére új kalapot, míg Szegednek állandó hídja nem lesz.
Tisza Lajosról már egyszer megírtam valahol, hogy úgy járt, mint a mesebeli Ornán lovag, aki elindult a dicsőséget keresni; bejárta a világ összes fejedelmi udvarait, ahol azt lenni vélte, de sehol sem akadott rá, hanem amint elcsüggedve menne egy igénytelen réten, egyszer csak előtte termett a dicsőség: egyszerű parasztruha volt rajta, s mezei virágot tartott a kezeiben.
Hát ő is Szegeden lett naggyá, mert igazán naggyá lett. Az az energia, tapintat, szilárdság, szűnni nem akaró tettvágy, az a mindenre kiterjedő figyelem olyan tulajdonok, amelyek méltán megérdemlik, hogy tisztelettel viseltessünk iránta. Nincs Magyarországon senki, aki ezt a nagy feladatot így tudta volna megoldani – s még emellett népszerűségben is napról napra növekedni a szegediek előtt.
Én sohasem kételkedtem afölött, hogy a rekonstrukció általánosságban sikerülni fog, mert annyi sok eszközzel rendelkezik ő, hogy a fiasko képzelhetetlen.
De ennyit nem lehetett várni. Ez több a sikereknél. Mert valami sikerülhet véletlenül is, vagy a viszonyok kedvező alakulása folytán. De itt utólagosan igazolva van, hogy egy zseniális tervet hajtottak itt végre pontról pontra, nem a véletlen munkája ez, hanem a biztos kézé.
De hiszen én már ezeket is mind elmondtam. Lefestettem, miképp voltak a szegediek megijedve eleinte, míg csak az egyes alapvonásai bontakoztak ki a homályból a rekonstrukciónak. Azt hitték, sohasem lesz ebből olyan nagy város, mint aminő volt. Mikor meg aztán látták, hogy még egyszer olyan nagy lesz, azon ijedtek meg, mit csinálnak ezzel a nagy várossal, ehhez nagy jövedelem is kellene. S amit szívük kívánt, az is megjött magától: a királyi biztosság rövid idő alatt jóformán észrevétlenül 300 ezer forinttal emelte a város pénzjövedelmét indirekt úton.
A város végein mindenütt láthatók az úgynevezett »Kállay-paloták«, hevenyészett apró vámházak, ezekből és a halból, pálinkából, szódavízből kerül ki az a tömérdek pénz.
Most még egy tekintetben vár fontos feladat a királyi biztosra, s mint a jó hadvezér, összes battériáit erre irányozza; megszaporítani mesterséges eszközökkel is Szeged lakosságát, hogy a tömérdek épület (kétezernél több ház épült már) ne maradjon lakó nélkül, mely körülmény nagyon megszegényítené a háztulajdonosokat, egyszóval az egész lakosságot.
El is követett errenézve minden lehetőt, némelykor egész a leleményességig kizsákmányolva minden eszközt, mely összes működését mogkoronázó magas céljában elősegíti.
Hogy csak egyet említsek, fényes pavillont építtetett a honvédtisztek számára.
– Ebből is sok hasznunk lesz! – mondá nagy örömmel, mikor a gyönyörű palota fölépült olyformán, hogy minden tisztnek három-négy szobából álló lakás jut benne.
– Az ám – feleltük –, egy szép házzal több lett!
– Ez a kisebbik nyereségünk. Hanem az van a dologban, hogy ezek a honvédtisztek eddig ketten laktak egy hónapos szobában, meggazdálkodva a lakbérüket, most meg egy lesz kénytelen lakni három szobában, mert természetben kapja ki a lakását.
Száz meg száz dolog van így »kieszelve«, hogy az ember igazán bámul azon a csodálatos akaraterőn, azon a törhetetlen türelmen, mely e szálakat egy nagyszabású organizált tervbe ilyen okadatolt összhangban be tudta illeszteni.
De mindez még kevés. A rekonstrukció igazán csak akkor lesz tökéletes, ha több vért sokkal több csatornán át eresztenek a megnövesztett tagokba.
Azon élénk óhajtása a szegedieknek, hogy városuk tétessék Csongrád megye központjává, nem egyszerű nagyzási szeszély és kapzsiság, amivel őket a rosszakarat gyanúsítani hajlandó, hanem határozott életszükség; aki A-t mondott, annak B-t is kell mondania.
Ők nem okai, hogy olyan nagy város lettek. A mi akaratunk, a mi óhajunk, a nemzet óhaja volt az, s ha most már nagy város lettek, ha bele van fektetve tömérdek millió, nem lehet tőlük megtagadni, hogy mint nagy város fenn is állhassanak. Ha megadtuk nekik a luxuriózus eszközöket is, nem szabad megtagadnunk tőlük a legszükségesebbeket.
Mert hiába szállítja a »fehér vasút« (mint Tisza Lajos nevezi az ökrök által vont vagonokat) a földet a nagy épületekhez, a pompás rakparthoz, az izmos töltésekhez, a nagy virágzó városokat a sok ház meg a sok ember teszi.
Sok embert pedig Tisza Lajos sem teremthet egymaga; szükség, hogy ebben a kormány és a törvényhozás segítse s hogy a közvélemény megint fölemelje szavát – Szeged gyámolítására.
Csongrád megye vonakodása igazán indokolatlan, sőt komikus, mert a hazafias kötelesség teljesítésén kívül még előnyöket is húzhatna abból, sőt még tán büszke is lehetne rá, hogy Magyarország »kisebbik fővárosában« székelhet.
