KÖZÖS PÉNZÜGYMINISZTERT KERESNEK
KÖZÖS PÉNZÜGYMINISZTERT KERESNEK
Mikor a Tóth Lőrinc-féle bankett volt, Ágai, akit mindenféle dicséretekkel halmoztak el az ételneműek jóságáért, elbizakodva kérdi a közel hozzá ülő Szontágh Páltól.
– Evett-e már ilyen ebédet, képviselő úr?
– Ettem egyszer – mondá Szontágh Pál elgondolkozva –, ezelőtt nyolc esztendővel Bugy-Mihályfalván, az ottani nagyvendéglőben.
Ez akkor csak tréfa volt.
Hanem ma igazán komolyan felelhette volna valaki a karzaton, aki még sohasem volt országgyűlésen, hogy hiszen láttam én már ilyen parlament-formát odahaza a falusi kupaktanácsban nagy civakodások alkalmával.
Szélcsendes napokon még az is nagy kérdés a tisztelt ház folyosóin, hogy ki lesz Benedek-Apátiban a közjegyző? Tíz-húsz képviselő agyarkodik Paulerre, akiknek mindnyájának megígérte, hogy az ő jelöltjüknek is lehet kilátása. Ezek mindennap tudni akarnak valami újat. Lesik a ház kapujában, a büfében és nagyot köszönnek neki, hogy észrevegye őket, ha talántán mondani akarna valamit a »közjegyző-ügyben«. De Pauler hallgat. Mindegy, azért a chance-ok mégis változnak napról napra a protektorok szemeiben, aszerint, amint nyájasan vagy kevésbé nyájasan köszön vissza a miniszter.
De ilyen izgalmas időszakban, mint a bosnyák vita, mikor Tisza Kálmánt mindennap agyonütik kétszer s midőn Tisza Kálmán hasonlóképpen tönkreteszi az ellenzéket minden órában egyszer, s másnap azért mindig eleiről kezdődik ez a nibelungi harc, ilyenkor talán nem is érdekes: ki lesz a közös pénzügyminiszter?
Annyira nehéz kitalálni, hogy már nem is találgatja senki. Így volt az mindig, csakhogy azelőtt azért volt nehéz kitalálni, mert tömérdek nagy emberünk volt, aki bepasszolt ebbe a hivatalba, most meg azért nehéz, mert egy sincs.
Okvetlenül olyan lesz hát a közös pénzügyminiszter, aki nem való erre a hivatalra. S ilyen ember nagyon sok van! Ki tudhatná, melyiket éri a vakszerencse?
Először Tisza Lajost jelölték. Ő igazán nem érdemli azt meg, hogy az újságok olyan rútul bánjanak vele, hogy ahol valami fontos állás megürül, mindjárt beajánlgatják; meg akarták már tenni csak rövid idő óta király oldala melletti miniszternek, bukaresti nagykövetnek, s nem tudom én, minek még.
Egészen más Szécsen Antal gróf. Ő olyan, mint a párta alatt maradt »eladólány«. Kínálgatni kell. S neki magának is jólesik, ha gügyüi lehetnek. Az nem tesz semmit, hogy a dologból aztán semmi sem lesz. Vannak hölgyek, akiknek, ha petrezselymet árulnak is, jólesik, hogy nevük minduntalan előfordul a báli szépek között. A semminél az is több!
Több mindenféle kombinációt eresztenek meg Szécsen miniszterségének valószínűsége mellett, kivált a konzervatív körökben, de ezek igazán kevés értékkel bírnak, s halomra dönti őket azon másik kombináció, hogy Szécsen már csak azért sem lehet közös pénzügyminiszter, hogy ez nagyon megnövesztené a Gyulai Pál szarvát, ki az egész világot felöklelné kevélységében, ha egy Kisfaludy-társasági tag vinné a közös pénzügyminiszteri tárcát. Ez az igazi kombináció!
Kik maradtak még jelölteknek? Végezzünk azokkal is. Orczy és Majthényi.
Orczy olyan állásban van a megboldogult Wenckheim óta, amely éppen nem nevezhető iskolának. Ha a képviselői állás arra való, hogy a végzett fiatalember tanuljon valamit a házban, akkor a király oldala melletti miniszterség arra való, hogy ott elfelejtse az ember azt is, amit tud.
Orczynak nem volt mit felejteni, s ha ő talál lenni a közös pénzügyér, beteljesedik az a közmondás itt is: hogy azok melegszenek, akik közel vannak a tűzhöz.
No, de Magyarországon miért is ne essék meg ilyen természetes dolog, mikor már az is megtörtént, hogy a miniszter valakit megszólított, hogy fölterjeszti a királynak s legyen elkészülve rá, hogy Bécsbe kell utaznia holnap-holnapután.
– Köszönöm, kegyelmes uram. Hanem várj, kérlek alásan vagy négy napot, mert odahaza Bihar megyében van a díszruhám… s kölcsön nem kapok termetemre illőt.
– Hüm! Odahaza van a ruhád? Ez már baj, nagy baj…
S ott hagyta a faképnél örök cáfolatául a másik közmondásnak, hogy nem a ruha teszi az embert. Igenis, éppen, hogy a ruha teszi. Hacsak nem asszony az az ember. Mert azt aztán a ruhanélküliség teszi.
A jelöltek közül még a legajánlatosabb Majthényi, a honti főispán.
Okos ember, s az az érdeme van, hogy egyszer a »Függetlenség« nagyon lehordta. Igaz, hogy ebből az érdemből megint az a körülmény von le sokat, hogy egészen ártatlanul.
Különben az a nagy előnye, hogy roppant népszerűtlen ember. Egy ember, aki már megkóstolta a népszerűséget, mindig eped a csókja után. (Itt van rá az eleven példa Szlávyban.) Az egész életében szeret a közvéleménnyel kokettírozni. A szép emberek mindig udvariasak a hölgyek iránt, de aki ragyás, könnyen lesz nőgyűlölővé. Majthényi pedig határozottan ragyás ember s nem ösmeri az »éljen!«-ek édességét. Az ilyen való a közös kormányra és a delegációba. Még egy ilyen magyar, s a magyarok peticionálni fognak, hogy hozzanak közös minisztereket ezentúl inkább Muszkaországból.
A képviselőházban is vannak szakemberek. Ezt úgy értjük, hogy vannak egyesek, akik a bosnyák vita dacára is azon speciális szakmát választották, saját személyük érdekessé tétele végett, hogy a közös pénzügyőrség betöltésének híreit kolportálják.
Ezek egyike ráfogta, hogy Csernátony már bizonyosan tudja, ki lesz a közös pénzügyminiszter, csakhogy nem akarja megmondani.
No, lett erre keresett ember Csernátony, tolongtak körülötte, lesték, hogy mit mond, kérdezték, faggatták.
Csernátony titokzatos arcot vágott.
– Pszt! Nem szabad elmondanom, de Pauler már tudja.
Fölkeresik nyomban Paulert?
– Ki lesz a pénzügyminiszter? Hát mégis Orczy?
– Ej, dehogy! Szécsen.
– Honnan tudod, kegyelmes uram? – kérdi egy hírlapíró-képviselő.
– A legjobb forrásból: ő maga mondta.
– Kiírhatom?
– Ki, de remélem…
– Mindenesetre fenntartással.
