TISZA KÁLMÁN ÉS A GYEREKEK
TISZA KÁLMÁN ÉS A GYEREKEK
Hiteles fültanútól hallottuk ezt a kedélyes történetet, mely Tisza Kálmánt a gyerekek közt tünteti fel.
Ha Tisza Kálmánt esténkint bizalmas barátjai közül látogatja meg valaki, egyszóval ha társaság nincs, a kis Lajosnak, legkisebb fiának is szabad benn lennie, sőt némelykor a nagyobb gyerek-pajtásainak is, akik aztán, ha megunták a játékot, figyelemmel hallgatják, hogy a bácsik miről beszélnek.
Hát a bácsik néha veszekesznek is. A politikusok is olyanok, mint a csizmadiák, ha mulatni akarnak, akkor is örökké a csizmacsinálás művészetéről beszélnek. A politikusok még amolyanabbak, nappal professzióból politizálnak, este pedig mulatságból.
Csakhogy különbség van a diskurzus közt, mely a fórumon mondatik, s aközt, mely a tea mellett fakad ki a hazafiból.
Van rá eset, hogy még a nyilvános mameluk is tűzbe jön privát-körben s ellenzékivé lészen. Csakhogy aztán reggelre kialussza.
A miniszterelnöknek egy napon ellenzéki vendége volt este, s a két jó barát a tea után, mint ahogy két cívis elkezd olyankor piquettírozni, nekieredtek kettesben a disputának a bosnyák okkupáció tárgyában. Tisza kifejtette, hogy mi minden jó származik ebből, X. úr ellenben eleven színekkel festette le a haza veszedelmét, néhol egész költővé emelkedve a színezésben.
Argumentum argumentumot, tromf tromfot követett.
A gyerekek érdeklődve hallgatták, s mikor X. úr leírta nagy pátosszal, hogy fognak majd itt csattogni a kozák lovak patkói apáink sírja fölött, még el is pityeredtek. Olyan volt nekik e vita, mint egy kísérteties történet, félénken bújtak össze, mind együtt volt a négy-öt szőke fejecske.
Mikor aztán X. bácsi eltávozott, hát a legnagyobbik lányka így szólt Kálmán bácsihoz:
– Hát igazán úgy lesz az, ahogy X. bácsi mondta? Beszélje el nekünk, Kálmán bácsi. Hát minek akkor maguknak az a Bosznia?
A gyerekek mind ráestek a miniszterelnökre, hogy kikérdezzék, melyiküknek volt igaza, olyan nagy baj, vagy olyan nagy boldogság lesz-e abból, amit ők maguk közt úgy neveznek, hogy »okkupáció«?
Tisza Kálmán magára gyűjtötte a kicsinyeket, kik közt egy-két nagyobbacska is volt már, s így kezdte beszédét.
– Hiába magyaráznám nektek szegről-végről a dolgot. Hanem el fogom nektek ahelyett beszélni, hogy járt az egyszeri kálvinista és katolikus pap.
– Halljuk, halljuk!
A »halljuk«-tól megrezzent Tisza Kálmán, azt hitte egy másodpercig, hogy a »Ház«-ban van, csak mikor látta, hogy a familia üli körül, mosolyodott ki ismét az ábrázata.
– Hát a két pap örökösen arról disputált, hogy mi lesz majd a másvilágon. Igen jó barátok voltak, de ennél a témánál mindig összecivakodtak. A kálvinista egész másformának mondta a menyországot, a katolikus is másformának. Évekig folytak ezek a dühös szóharcok, egy este aztán, mikor nagyon elmérgesedett a vita a bor között, felkelt a kálvinista pap s így szólt:
»Tudod mit, ne vitatkozzunk annyi sokat, ne mérgelődjünk ezért egymásra, mert úgysem lehet a kérdést eldönteni, hanem ígérjük meg szent fogadással, hogy amelyik előbb hal meg közülünk és meglátja a másvilágot, eljön első nap éjfélkor a másiknak megmondani, hogy hát miképp is van a másvilágon?«
A katolikus papnak tetszett a dolog s belecsapott kollégája markába.
Minthogy már nagyon későn volt, esti tíz óra felé járt az idő, a katolikus pap, aki látogatóba volt a kálvinistánál, elindult hazafelé, a szomszéd faluban levő plébániára.
Az otthon maradt kálvinista pap olvasni kezdett az ágyban a szentírásból, s egész éjfélig nyugodtan olvasott, pipázgatva. Azonban, amint a kakukkóra elütötte az éjfélt, rémletes tizenkét kongással, a dupla ablaktáblák között megcsördültek maguktól a templom- és a kripta-kulcsok.
A pap hátán hideg borzongás futott keresztül s fogvacogva kérdé:
– Ki kopogtat odakünn?
– Senki! – felele erre egy hang. – Mert már bejöttem, cimbora. Itt állok ágyadnál.
A kálvinista pap az este eltávozott barátja hangját hallotta, de alakját nem látta.
– Hol vagy? Nem látlak. Ha rossz lélek vagy, mért vetted fel barátom hangját.
– Én magam vagyok a barátod. Tizenegy órakor meghaltam, körülnéztem hirtelen a másvilágot s ígéretemhez képest eljöttem megmondani, hogy milyen.
A kálvinista pap remegett, mint a nyárfalevél, s magára húzta a paplant.
– Hát se nem úgy van, ahogy te mondtad, se nem úgy van, ahogy én mondtam. Isten áldjon meg!
...................
A kísértet eltűnt, – de reggelre hírül hozák, hogy a szomszéd falubeli plébános, amint éjjel hazafelé ballagott volna, leesett a hídról az örvénybe s agyonütötte magát.
– Ebből a történetből megtanulhatjátok, gyerekek, hogy én ugyan nem tudom: mi lesz a bosnyák okkupációból, de bezzeg X. bácsi se tudja.
