VIZVÁRI GYULA
VIZVÁRI GYULA
akit már nem látunk többé gyalog
Vizvári Gyula derék színészünk (mondhatnánk művészünk is… de ez meglehet, derogálna neki »most«, mikor annyi művész támadt egyszerre az Aldunán), tehát Vizvári Gyula derék színészünk e napokban fejezte be Keszthelyen vendégszereplését, hol öt darabban lépett fel.
Jutalomjátéka alkalmával többféle emlékkel lepték meg.
De legjobban azon ámult el, midőn egy lelkes tisztelője így szólt hozzá:
– Én pedig, ha megengedi, két sárga csikóval szolgálok önnek!
– Köszönöm – mondá Vizvári kissé elpirulva, mert nem szereti, ha pénzt adnak neki –, de nem érdemeltem meg, s talán nem is illik…
– Semmi szabódás, uram, már el is hoztam őket.
– Igen? – jegyzé meg gúnyosan a nagy komikus, szemhéjait felfordítva.
– Nos, nem nézi meg őket?
– Mind egyformák a kis hamisak… Mind egy ménesből valók.
– Ezek a saját nevelésem!
– Micsoda? – csodálkozik a színész – az úr csinálta volna őket?
– Uram! Kíméljen meg az ilyen esetlen tréfáktól, vagy különben…
– Bocsánat, uram! De nem értem, hogy ön miért haragudott meg. Hiszen ha nem az állampénzverdéből valók, mint ön mondja, hanem a saját nevelései, mi egyébre értelmezzem azt józan ésszel akkor?
– Hahaha! – kacagott fel a műpártoló jóízűen – kezdem érteni a dolgot.
– Hogyan? Most meg már én nem értem.
– Hahaha. Kedves Vizvári úr! Ön persze azt hitte, hogy én két sárga csikót, két körmöci aranyat hoztam önnek prezentbe.
– Nos?
– Ezer ördög! Csak nem fogom önt pénzzel megajándékozni. Az nekünk magyaroknak nincs. Én két valóságos eleven sárga lovat hoztam önnek. Nézze meg, kérem… ott künn nyerítenek az udvaron.
Vizvári meglepetve kiszaladt s a legszebb két paripát látta ott fölhámozva csengő-bongó szerszámokkal.
– Hol lakik itt közel egy könyvnyomdász? – rikkantott fel a színész örvendezve.
– Minek az? – kérdék tőle.
– Tyű, gyorsan ide vele. Hadd nyomassak azonnal vizitkártyákat, hogy »Vizvári Gyula művész és lótulajdonos«.
– Eredj, bolond! – mondják a barátai. – Hiszen nem vagy te kiránduló!
Este, midőn leült a vacsorához, eszébe jutván a mai prezent, az ott ácsorgó kellnernek, mikor az azt kérdezte tőle: »Mit parancsol?« – egész enthuziazmussal, de szórakozottan odakiáltá:
– Hozzon nekem zabot!
