A MAI ÜLÉS [dec. 13.]
A MAI ÜLÉS [dec. 13.]
Aki a mai ülést végighallgatta, bízvást hihette, hogy a tisztelt Házon valami boszorkányság ment végbe tegnap óta. Mintha csak kicserélték volna, egy haja szála se hasonlított ahhoz a fizionómiához, amit a múlt napokban mutatott. Mokány Berci őkigyelmének mintha csak magva szakadt volna, nem hallottuk a jóízű frázis kiszólamlásait, ékes mondásait, amiktől úgy megviszket az embernek a tenyere. A Ház szolid volt és komoly, mintha Irányi Dánielnek lett volna teremtve a képére.
Komoly, higgadt, szakszerű diszkusszió engedett a múlt napok káromkodásának helyet, mintha ki akarná köszörülni a szenvedett csorbát, s meg akarnák mutatni a honatyák, hogy nálunk is lehet parlament, ha igazán akarjuk.
A közgazdasági tárca volt napirenden, az, amelyet legújabban Széchenyi vezet. Pál tudniillik.
Ama vehemens támadás után, melyben Somssich és Szilágyi Dezső Lukács Bélát részesíté a minap, hogy odahagyta őket, tekintve, hogy e párt vezérei mily szigorú logikusok, azt hihette volna az ember, hogy no, most mindjárt az új miniszterre kerül a sor, mégpedig sokkal dörgedelmesebb alakban. Mert Lukács Béla több mint egy éve, hogy kilépett a habarékból, több mint egy esztendeig volt a Mahomed koporsója, s csak azután szánta rá magát, hogy legyen ő is szerény mameluk. Pál azonban sokkal megvetőbb módon hagyta oda az oláhokat. A miniszteri tárca ott volt már a zsebében, s mégsem jutott eszébe, hogy talán el is illenék búcsúzni eddigi híveitől. Még a klubból se lépett ki, mintha azt, hogy a mérsékelt ellenzéknek tagja is lehet valaki, meg miniszter is, egész természetesnek találná. Úgy kellett őt extra figyelmeztetni, hogy ez a két méltóság egy kicsit inkompatibilis, amire aztán megadta pártjának az abfertigungot.
Ha tehát a pártvezérek érdemesnek látták oly nagy fúriába jönni azért, hogy egy párthívök lassankint átmegy a túloldalra, azt vártuk mint következetes emberektől, hogy ma legalábbis felgyújtják a házat annak az embernek a feje fölött, akiben nekik annyi hitük vala, s aki közvetlenül a kebelükből egy hirtelen ugrással ott termett abban a miniszteri székben, melyet ők oly hiába ostromolnak évek óta.
Nem, nem történt semmi veszedelem; a cirkumspectus urak jónak látták gyöngéd figyelemmel lenni a grófi miniszter iránt, akit pártelhagyási lépésében bizonyára nem vezetett egyéb érdek, mint használni a hazának.
*
Mikor a piros bársonyszékben új alakot pillant meg a publikum, az első dolog, amit tőle vár, az, tartson egy dikciót, s mondja meg, új állásában mit kíván csinálni? Mi is azt hittük, hogy gr. Széchenyi Páltól nem kívánhatunk kevesebbet, mint azt, hogy most, midőn először nyílik alkalma nyilatkozni, ki fogja fejteni programját.
Annál is inkább vártuk őtőle azt, mert ő volt a gazdakörből kiindult agrárius mozgalom fejének elismerve, s méltán gondolhattuk, hogy nagy ideákkal van tele, amelyeket most íme kifejt, s előadja hazamentő terveit, melyek megvalósítása kedveért ellenzéki állását odahagyá.
És ő fölállt. Megszólalt, és beszélt hat és fél percig, mely idő alatt mindig csak azt fejtegeté, hogy az ő tisztelt hivatali előde, báró Kemény Gábor is derék ember, meg hogy ő is derék ember.
Ebből aztán legyen okos, aki tud.
Gaál Jenőnek, Herman Ottónak és gróf Apponyi Albertnek kellett elvállalni, hogy mondjanak a miniszter helyett valamit. Hát azt a három dikciót aztán meg is lehetett hallgatni. Olyan volt mind a három, hogy a legfényesebbek egyikévé tették a mai ülést, s a régi, eszmékben gazdag reformátorokat láttuk föltámadni bennök. Igazi lelki gyönyörrel hallgathatá, aki a tartalmas parlamenti vitatkozásokban örömét találja, s gondolatot, eszmét, tervet keres a szavak alatt.
Gaál Jenő nagy szorgalommal kisütött beszédét méltán nevezhette államférfiúinak, tartalmára úgy, mint koncepciójára kitűnőnek Herman Ottó. De az ő beszéde is megérdemlé mind amaz elismerést, mellyel Apponyi adózott neki. Ez utóbbinak beszédét pedig a legnagyobb figyelemmel és méltánylással hallgatta az egész Ház pártkülönbség nélkül. Mindenesetre egyik legemlékezetesebb beszéde lesz az idei büdzsévitának. Különösen élénk visszhangra talált a beszéd azon része, melyben a magasabb állásúak hazafiúi föladatát és nagyobb kötelességeit vázolá. Ama szavai, hogy akit születés, rang, vagyon, összeköttetés magasabb állásba helyezett, tartsa szeme előtt, úgymond, hogy mindenki tolvaj, aki a társadalomtól többet vesz, mint amennyi érőt érte tesz, egy gróf Széchenyi István szájába is méltók lettek volna.
A feszült figyelemmel hallgatott beszédek között Jónás Ödön és Dobránszky Péter nyújtottak a Háznak egy kis jótékony pihenőt, amikor ki lehetett egy kissé menekülni a folyosóra.
– Jónást még a cethal is kiadta, amikor elnyelte mondá – Szathmáry Laci bácsi, és elmenekült az előbbeni beszéde elől.
– Menjünk pipázni – mondá ismét, mikor a második kezdett beszélni.
*
Úgynevezett pikáns epizódja nem is volt ez ülésnek. Csak midőn Apponyi, a szocializmusról szólva, Bismarck szavait idézé, hogy az államgépezet kerekeit nem árt megkenni egy kis szocialisztikus olajjal, akkor szólt közbe Németh Berci:
– Ahá! Petroleum!
Apponyi, mint petroleur!
