A MAI ÜLÉS [dec. 15.]
A MAI ÜLÉS [dec. 15.]
– Phű, csakhogy letettem!
– Mit?
– Hát az érettségi vizsgát.
A szellemes olvasó talán nem szorult a mi felvilágosításunkra, hogy a fönnebbi párbeszéd egyik históriai személye nem vala más, mint a nagy Széchenyi kis unokaöccse, akitől ma múlt el az a keserű pohár, melyet miniszteri műnyelven tárcatárgyalásnak neveznek.
A földmívelés, ipar és kereskedelem tárcáját intézte el a Ház. De nem múlhatott el minden vihar nélkül, még ajtózárás előtt érte az a fergeteg, amelyik hajókat pusztított el a fiumei kikötő előtt a múlt hónap végén.
Halász Géza bácsi evezett neki a miniszternek azzal a jelszóval, hogy c’est la mer qui donne l’empire, s ebből kiindulva követelte Fiumét. Aztán biztosítá a minisztert, hogy hiába haragszik, de biz az többször is meg fog még történni, hogy Széchenyi Istvánt Pál úrnak szemére vetik. Aztán a miniszterelnököt lepte meg a kérdéssel, hogy mi dolog az, az ellenségtől szerezni kereskedelmi minisztert? Hát már nincs arra való ember a saját táborában? Mit sértegeti pl. Wahrmann Mórt? Hát megérdemelte az az ilyen bánást? Avagy a miniszterelnök úr is antiszemita már? Ilyen bevezetés után vitorlázott ki aztán a nyílt tengerre, csinálva ott olyan galibát, hogy a kormánynak minden tekintélyét össze kellett szedni, hogy lecsillapítsa a háborgó hullámokat.
Először is maga a miniszter vállalkozott Neptun szerepére. Nem ért az semmit. Utána kirukkolt az államtitkárja. De szegény Matlekovics csak a szárazságának köszönheti, hogy nem nyelte el valami cápa. Utána egy révkapitány vonult elő egy fregatton, aki már a delegációban is volt tengeri előadó. De hiába hasonlított őkelme Umberto olasz királyhoz szőke kiadásban, a bóra csak dühöngött az Adrián. Végre is Jókainak kellett előrukkolni, aki a legjobban értesített forrásból – bizonyosan a Castaliaiból – biztosítá Halászt, hogy Fiuméban száz év alatt egyszer ha esik olyan vihar, mint volt a minapi, s ha azért külön hadihajót tartanának a kikötő előtt, amelyik a veszni induló hajókat kimentse: ötvenszer annyiba kerülne ennek ott tartása, mint az a kár, amit egy ilyen ritka vihar okoz.
Halász Géza erre is csak a fejét csóválta, s kijelenté, hogy ő arra, amit Jókainak holmi tengeri »Waldmajorok« mondanak, mind nem ad semmit. Végre is agyon kellett szavazni az öreget. De azt se engedte csak úgy könnyen: határozati javaslatának őmaga fojtotta meg az egyik felét. A másikat aztán odaadta, hogy verjék hát agyon.
Beszéltek még aztán egy kicsit a filoxéráról, a fogarasi mintatelepek címénél a petroleumforrásokról s egyebekről, és csak aztán következett be az a boldog pillanat, hogy a szorongattatásaiból kiszabadult miniszter végre megkönnyebbülve fölsóhajthatott, amint ez a sorok elején ékesen előadatik.
S ezzel új nap virradt föl Széphalomra. Zordon Wahrmann leszállt az előadói székről, és fölvonult rá gr. Zichy Ágost, a hajnalarcú, kinél nem találkozik szebb szakáll a háznak sem az egyik, sem a másik hemiszféráján. De hang se ám. Kemény Gábor lírai tenornak adja ki magát, de ehhez képest még ő is kontrabasszus. Ágost gróf oly magasan trillázik, hogy szinte a fülemilét véljük hallani, mikor nincs egészen jól diszponálva. Aztán hogy pereg ajkáról a szó. Mint a hegyi csermely. Két perc alatt készen volt az egész kultusz- és közoktatásügyi büdzsével. Nem is csoda, ő, aki a mongolok Góbi-pusztáján – ami nagyobb Európánál – hat hét alatt végigfutott, mint ölné az időt ilyen kisebbrendű sivatagon?
Trefort miniszternek az a tulajdonsága van, hogy amely pillanatban az ő büdzséje előkerül, a szemöldöke azonnal fölszalad a homloka közepire, és ott marad egész addig a pillanatig, amikor az utolsó tételt is megszavazták neki. Ez idő alatt folyton izeg-mozog, mintha szurkálnák a vörös széken keresztül, s nagyszerű dikciókat hallgat el magában minden megjegyzésre, amik a közoktatásügy nagy kárára, fájdalom, nem juthatnak bele a naplóba.
Ecclesia praecedit, s ennélfogva Jánossy János plébános úr szólt először a kultuszhoz, megdicsérve a 67-ki kiegyezést – amin ez a szegény kiegyezés csodálkozhatott legjobban –, és a filozófusokat mind a pogány Platóntól egész Herman Ottóig, csak azt nem tudjuk, Voltaire-t és Rousseau-t is oda értette-e? Oda lyukadt ki, hogy keresztény alapon kell nevelni a zsidókat.
Aztán Urváry Lajos, szintén hajnalarcú hódította vissza Muraközét a szent koronának, ami bizony nem ment minden testvérharc nélkül. Mert Vuchetich fölállt, s rendkívül érdekes előadást tartott a muraközi nevelésről, ahol ilyen ortográfia szerint tanítják a nyelvet: Latiatuc feleym zumtukhel mic Vogmuc – csakhogy horvátul –, meg a talián szokásról, amikor egy sipkába hányja mind a szenteket, s úgy tapossa meg, de biztosítja szent Antalt, hogy őt kiveszi.
Legérdekesebb volt az ülés befejezése. Tisza jelentette ki, hogy mához egy hétig tart a diligencia, aztán mehet haza isten nevében Wahrmann Mór is, Jókai Mór is, mert minden mór megtette akkorára már a maga kötelességét, megszavazván ami tőle csak kívánatott.
