A T. HÁZBÓL [dec. 16.]
A T. HÁZBÓL [dec. 16.]
Korán reggel jöttem haza a »Kék macská«-ból, s alig aludtam két órát, mikor reggel megzörögteti valaki az ablakomat.
Ki az? Ki az? Ki kopog? Mi kopog? Egy fekete holló. Nem a! Egy képviselőtársam zörgetett be az ablakon. Félálmosan is megláttam a függönyön keresztül bozontos fejét, s felösmertem, hogy a Pali.
– No, mit akarsz?
– Jössz a házba? – kérdé.
– Miféle házba?
– Hát a képviselőházba!
– Már hogy mennék? Nem szoktam én oda járni. Mit keresnék én ottan.
– Pedig itt vannak a választóid, egész nap kerestek tegnap.
– Tyhű, ördögadta! Hol a ruhám? Megyek azonnal.
Csengettem az inasomnak, de az még mélyen aludt. Magamnak kellett őt fölkölteni, hogy tisztítsa ki a cipőimet, mert sietek a Házba.
– Lehetetlen! – mekegte ásítozva, és a másik oldalára feküdt.
Alig bírtam eszméletre hozni a gazembert s jóformán dél volt már, mire a Sándor utcai palotáig vergődtem, s leülhettem a helyemre a jobboldalon Kőrösi bátyám háta mögé.
Az éjjeli mámortól még ködös volt a fejem, s amint szemeimet kitörülgettem, olyan csodálatosnak látszott nekem ez az egész környezet. Ez a tömérdek józan ember így együtt egy rakáson. Ejnye, de furcsa is a világ délelőtt!
Az ismerősök vígan és félig-meddig nevetgélve üdvözöltek, s azután összesúgtak a hátam mögött. Verhovay Gyula fölvette a cvikkerjét és figyelmesen rámnézett. Mit akar velem ez az ember? Egészen idegessé tett a nézésével, s többé nem mertem tekintetemet a szélsőbaloldalra vetni, kivált midőn észrevettem, hogy a Polónyi széles arca is felém van fordulva, mint a nap tányérja, s hogy a rettenthetetlen daliának fekete kendővel van megint felkötve az egyik karja. Miféle párbaj lehetett már azóta megint? Mégiscsak baj az, ha az ember ritkán jár ide! Egészen kiöregszik a tudományos ismeretekből! De vajon miről suttognak az emberek, ha rám néznek.
Talán tudtomom kívül valami tapintatlanságot követtem el?
Szemeimet kellemetesebb tájékra, a mieink felé indítám el. Szegény Péchy, de megöregedett, amióta nem láttam.
De nini, micsoda dolog az, Szász Károly, P. Szathmáry Károly is köztünk ül! Hát ezek mikor lettek képviselőkké?
Jézus Mária! Hiszen ez már egészen új »Ház«! Ez már új ciklus! Átaludtam vagy négy esztendőt, s elfelejtettem magamat megválasztatni! Persze, azért nevetgélnek, azért suttognak, mert illetéktelenül ülök itt.
Tűkön ültem, s ideges lettem valahányszor a teremőr felém jött, nem-e akar kivezetni? Csak már azt tudnám, hányadik évet írjuk Krisztus után, akkor ki lehetne számítani! Mert én 1881-ben lettem megválasztva három évre. De restelltem megkérdeni.
Midőn éppen ezen tűnődném, s hallgatám a Hegedüs László beszédjét, mely alatt Trefort táncra perdült a széke előtt, hozzám jön gróf Apponyi Albert, s gyöngéden oldalba döf.
– Miről fog beszélni? – kérdi tőlem.
– Kicsoda? Én?
– Nem. Ő.
Zavarba jöttem, nem tudtam mit felelni, amit látván Apponyi, hátat fordított nekem, s otthagyott.
De hát ki az az ő? Miféle ő? S mi közöm nekem hozzá?
Fejem egyre ködösebb, ködösebb lett. Hát minek is jöttem én ide? Aha! A Pali rámijesztett, hogy a választóim is itt lesznek. Legalább mutassam már magamat ilyenkor. Igaz az! Őértük jöttem, s kezdtem is keresni a derék atyafiakat a karzatokon.
De nem láttam ott ismerős ábrázatot, hanem láttam egy igen szép arcot ragyogó fekete szemekkel. A szép kis fejecske nyugtalanul izgett-mozgott. Két honatya mulattatta két oldalról; Hentaller Lajos és a kis Meszlényi. Még a Berci bátyánk beszédjét sem hagyták neki élvezni, pedig ma csakugyan benne volt Berci az adomázásban.
Átballagtam az Odescalchy Artúr háta mögé:
– Ki az a szép kisasszony a karzaton? – Tudtam, hogy őneki tudni kell.
– Az bizony Fiáth Mariska, a főispán leánya.
– Ah! Köszönöm, Artúr, az isten áldjon meg érte, hogy megmondtad, de hátha még azt is megmondanád, mit keres itt Szász Károly?
– Hogy mit keres itt? Ej, iszen látod, hogy a kultuszminiszter van ma a présben, hogy hát valami bántódás ne érje, magával hozta egy fiakeren a legszükségesebb paksamétákat és Szász Károlyt. De mért kérdezed…
– Mert azt hittem, hogy a Greguss temetésén vagyunk, ha jól emlékszem ott tart ő ma halotti beszédet.
– Most is éppen azt tanulja a padban, míg a miniszter táncol.
Ebből a diskurzusból azután megtudtam, hogy képviselő vagyok még, s örömömben mindjárt be is iratkoztam a csángópatrónusok közé. Odescalchy és Szathmáry György gyűjtötte őket.
– Aztán miféle fizetséggel jár az? – mondám tárcámat nyitogatva.
– Semmivel, erkölcsi pártfogásnál nem kérünk egyebet!
– Ne beszélj, kérlek! No, akkor hát mégis átaludtam nehány esztendőt. Az én időmben nem így volt. Minden a fizetéssel kezdődött.
Most már azután nyugodtabb lettem mégis, s figyelni kezdtem a tanácskozás folyamára.
Azaz ha figyelhettem volna, mert a hátam mögött Péchy Manó örökké dúdolgatta azt a régi nótát:
Trefort a miniszter-kultusz
Azért van most annyi stultusz.
Azért van most annyi stultusz.
Mondtam is nekik, hogy ezt a jó rímet oda kell adni kölcsön Szász Károlynak.
Amennyire kivettem a tanácskozásokból, valóságos vallási háború fejlődött, persze mindenki a maga szempontjából fogván fel a kérdést. Thaly beszélt a történelemről, Hegedüs László vádolta, hogy katolikusoknak nevelik a protestánsokat, a szelíd Irányi nem tűri meg a nem háborúskodó és nem káromkodó nazarénusokat, akiknek a tiszta szájáról igen jóízű adomát beszélt el Komjáthy Béla a folyosón.
Hogy azt mondja, egyszer egy nazarénus szekere beakadt a sárba, a két gebéje sehogy se bírta kivontatni, akármint verte is őket az ostorral. (Herman Ottó befödte arcát kezeivel, és elfutott: ő nem hallgatja tovább!)
Hát amint így búsulna a nazarénus, arra jön egy kálvinista sógora.
– Mi baj, sógor? – kérdi a kálvinista sógor.
– Nagy baj van, sógor – mondja a nazarenus sógor, megörülve a kálvinista sógornak –, befeneklettem, hanem hát most már sebaj, jöjjön kend, ide, kérem, álljon a hátam mögé, aztán káromkodjék nagyokat, de úgy, hogy a lovak azt higgyék, én káromkodom, én majd a mellé ütőm őket, mert csak a kettő együtt ér valamit! S richtig, a káromkodásra kihúzták könnyedén a terhes szekeret.
Németh Berci bátyánk a tanfelügyelőket viccelte, akik bejárnak a parókiákba, s többnyire esznek-isznak a papnál, de az iskolákat meg se nézik, s ha megnézik is, csupa bakokat lőnek még a gyerekekkel való társalgásukban is, amiért aztán kinevezik őket királyi tanácsosoknak. Hanem azért még egyik sem tanácsolt a királynak semmit.
Mikor beszédjét elvégezte, ő is kiment magát kifújni a folyosóra. S ő úgy fújja ki magát, hogy ráadásul elmond egy-egy adomát, amely a plénum előtt diákul van.
Csak egyetlen egy tanfelügyelőt ösmertem – beszéli –, aki szorgalmasan járt kerületébe, s annak is egyetlen falujába.
Egyszer vele mentem én, s mondtam neki, nézzük meg az iskolát.
No, hát nézzük meg. Megnéztük. Feltűnt nekem, hogy a gyerekek között sok az egyforma arcú, s mondom a tanfelügyelőnek:
– Te, János, ezek a gyerekek nagyon hasonlítanak ám rád.
– Ühüm… Ühüm… A szegény tanító kedveért, hogy legyen kit tanítania.
Azután mintegy enyhítő körülményül hozzátette:
– De nézd meg jól… ilyen szép menyecskék, mint itt, nincsenek is ám egyebütt… s aztán egynek sincs otthon nyáron a férje.
Ez volt az egyetlen tanfelügyelő, aki Berci bátyánk szerint megszolgálta a fizetését.
Németh Berci után már csak a minorum gentium beszélt.
Mikor vége volt a gyűlésnek, nekem jön most már nem Apponyi Albert, hanem Lánczy Gyula, s így szól:
– Hát miért nem szólalt föl? Nem mer már? Mi?
– Mondjátok már meg, kérlek, hogy ki?
– Ej, mintha nem tudnád: Ónody.
– Mit? Hát beszélni akart?
– Mit? Hát nem azért jöttél?
– Nem én. A választóimat gondoltam, hogy itt vannak.
– Fel vagyunk sülve. Mindnyájan azt jósoltuk a te jöveteledből, hogy Ónody fog beszélni.
Innen tehát a suttogások, s az elterjedt hírek a folyosón. De így van az, ha az ember ritkán szokott elmenni a Házba. Figyelmet ébreszt, s kombinációknak ad anyagot. S az se utolsó dolog.
