A T. HÁZBÓL [ápr. 18.]
A T. HÁZBÓL [ápr. 18.]
Hova lett mosolygó arcod? Micsoda szomorú »Ház« ez most? A képviselők mind úgy néznek ki, mint a római szenátorok a nemzeti színpadon. Komolyság minden arcon, némelyiken pláne méltóság ül.
A szemöldökök össze vannak ráncolva. Tegnap még operett dallamot fütyörészve, kissé féloldalra csúszott cilinderekben lejtettek be quadrille lépésekben a képviselők, még ibolyacsokor is volt a gomblyukaikban, ma már ugyanezeken az arcokon felhő borong, s lépéseik tompán, hatalmasan dübörögnek. A szemek is tele vannak haraggal, némelyekben pláne villámok égnek. Hermané tüzes rakétákat szór. Prónay Gábor orrlyukaiból forró pára gőzölög.
Aki tegnap piros ember volt, az ma sápadt-fehér a megdöbbenéstől, aki pedig tegnap fehér színű volt, az ma vérvörös a haragtól.
Némán üdvözlik egymást a folyosókon; ha szólnak is, halkan beszélnek, vidám, csengő kacaj nem hallik, sem kedélyes szó, mély csend van, mint a tengeren szokott a vihar előtt.
…Hogy írjak én most ezekről tréfás, kedélyes karcolatot?
Humorisztikus alakjaimat meglátom sorba. Itt jön ni, Göndöcs apó; de most egy csöppet se kedélyes. Nagy feje úgy néz ki, mint egy rettenetes bomba, amely most mindjárt el fog sülni, és felrobbantja az egész Házat. Itt lépeget kedves Dobránszky Péterem is. Jönnek sorba a Farkasok. Móricz Pál lihegve csörtet be. Az izzadtság verejtéke gyöngyözik homlokán, és olyan a magatartása, hogy nem tudok rajta nevetni.
Különösek ezek a mi magyarjaink. Hogy ím erővel kisebbé akartak tenni közülök egyet, egyszerre nagyobb lett valamennyi.
Még fülembe cseng a tegnapi ülés utóíze a csángó értekezletből.
Még kedvem volna megcsattogtatni a szatíra ostorát Szontagh Pál feje fölött, aki csak azon föltétel alatt adta rá a fejét, hogy elnököljön, ha nem tart sokáig.
Mert ha sokáig tart, akkor inkább ne is jöjjenek be a csángók. Nagyobb dolog az, hogy őneki ebédelni kell menni, és azután tarokkozni, mint az, hogy ezer lélek beköltözzék. Várják meg, amíg Somssichot elhagyja a nátha.
Szeretném föleleveníteni ugyancsak a csángó értekezletről Szilágyi Dezső szavait is, hogy:
– No, uraim, még ilyen bizottságot sem láttam, mely minden héten kétszer hal meg, kétszer támad fel, s melynek tagjait senki sem ösmeri, de amely azért országos nagy dolgot intéz.
Bizony szeretnék én erről egyszer egy szatírát megkomponálni…
Hanem ennek nem ma van a napja.
Már kezdődik is az ülés. Szól a Péchy csengettyűje; mintha tompább volna ennek is a hangja, mint a múltkor. Az is félrevert csengettyű ma.
– Helyre! Helyre!
Mindenki a padokba vonul, s mindenki lehetőleg közel igyekszik jutni a legszélső padsorokhoz, mert az lesz ma a színtér. A Háznak nagyon impozáns külseje van. A karzatok is tömve vannak. Az írói karzatok megtelnek mindenféle csőcselékkel. Nekem már nem is jut hely. De az ember nem mer szétütni köztük. Mert hátha ott ül a hatalmas gráci Glavocsnik is, sub titulo hírlapíró, s mindjárt lajstromba jegyezi az embereket, akikre gusztust kap.
Az egyiktől mégis megkérdeztem:
– Hát ön hogy jut ide?
– Én a »Hon« tudósítója vagyok, uram.
– A »Hon« már nincsen az élők között. Ön alkalmasint a másvilágról jön. S eszerint igaza van. Mert mi csak a szellemet képviseljük, de ön valóságos szellem.
Ilyen szellemek közül kellett végighallgatnom a mai ülést. És ezek a szellemek átkozottul tolongtak, feszelegtek és döfködtek.
Polónyi volt az első felszólaló. Mély csend lett, mikor felemelkedett. Oly mély csend, hogy meg lehetett hallani, amint Karátsonyi Guidó a nyakacsigáját vakarta, s amint Gromon Dezső mandzsettái suhogtak, ha a kezeit mozdította.
A napfény elé valami felhő tolakodhatott ott künn egy percre, s az óriási padlásablakon szürke borulat vetett árnyékot a tanácsterem falaira. S ez a szürke ónszín bizonyos keménységet kölcsönzött az arcoknak, kivévén a két Keményét, mert ezeken nem volt, csak kíváncsiság a Jánosén és tréma a Gáborén, hogy »Istenem, istenem, ilyenkor megy el otthonról… éppen ilyenkor húzza ki a lábát Bécsbe… istenem, istenem, de jó most, hogy engem nem tartanak semminek a kormányban, legalább senki sem tőlem várja, hogy intézkedjem!«
Míg Polónyi beszélt a síri csendben – nagyszerű volt egy-egy tekintetet vetni a Ház bármelyik tájékára. Bármely részlet kiszakítva úgy vette ki magát, mintha Marat, Danton, Robespierre ülnének ott a padokban, s mintha Mirabeau beszélne… s amint megnyílik az ajtó, mintha a nyaktilót hoznák.
De hát hiszen csak káprázat ez az egész…
Nem Robespierre az ott, hanem csak Halász Géza, se nem Danton, de csak Bölöny József, se nem a guillotine-t. hozzák, hanem csak Szathmáry Károly bátyánk nyit be egy csomó paksamétával.
És nem is Mirabeau beszél... csak a figyelem az, mely Mirabeau-t illette, és a hatás az, melyet csak ő volt képes előidézni.
Oh, nem, nem Mirabeau. Polónyi nem is a Ház rokonszenves szónokai közül való. Nem is az elokvenciája korbácsolja fel a haragot, nem a hang, nem a beszéd frázisai, hanem a puszta tény… a sértett becsület szavát hallgatják.
…Le a kalappal a magyar parlament előtt mindaddig, míg a becsület a legnagyobb orátor benne!
Úgy rémlik előttünk, hogy a »tekintetes karok és rendek« ülnek itt, hogy megint diétán vagyunk. Nem jut eszünkbe kikeresni, hogy egyik-másik miképp jutott mandátumához. Mindegy! Az apák látszanak a fiakban.
Amint fölzúgott viharosan: »Szégyen, aljasság, gazság, gyalázat!« Amint megmozdult egy-egy ököl is idegesen, amint kitört a harag egyes ajkon: mindebben volt valami méltóság és erő.
S ez a kettő szülte a mérsékletet, mely oly impozánssá tette a mai ülést, hogy teljes lehetetlenség abban nevetséges oldalt találni.
Azért hát nekem nem jut itt semmi feladat, leteszem tollamat…
Azaz hohó... nem teszem biz én le. Hiszen valami mulatságos mégis volt. A szegény, jámbor, magukra hagyott miniszterek, kik mikor az elnök a zárt ülést kimondta, kezüket tördelve informálták híveiket, hogy az isten szerelméért, ne csináljanak addig semmit, míg a gazda haza nem érkezik… mert hátha nem lesz aztán megelégedve?
– De hátha sohase érkezik meg a gazda? Az országnak azért mégiscsak egzisztálni kell talán.
– Meglehet, de nem bizonyos – dadogta Pauler.
Egyszóval a miniszterek egészen elvesztették a fejüket. Különben nem irigylem azt, aki megtalálta.
– Kérem a karzatok közönségét – mondá az elnök –, szíveskedjenek eltávozni.
S ezzel az ülés be volt zárva.
A szép asszonyok, a főrendiek, a népek kivonultak a felső galériákról; az írói karzatról szintén nagy kelletlenül távoztak a hírlapírók.
Hanem ezek sokkal makacsabbak a többi halandóknál.
– Hej, teremőrök! – kiáltá az egyik (Futtaki-tanítvány). – Mennyiért adnak bérbe egy kulcslyukat?
