A T. HÁZBÓL [ápr. 25.]
A T. HÁZBÓL [ápr. 25.]
Ha az ember a csárdáshoz hasonlítaná a Ház tárgyalásait, az általános vita lenne a friss, a részletes lenne a lassú.
Pedig tulajdonképpen amaz a lassú sokszor, s ez megy frissen néha.
Hanem az andalgás, a merengő aprózás, az a részleteknél van, azért hát mégiscsak ez a lassú.
A pártok most jobban ráérnek kokettírozni. Egymást körül nem kapják, ki nem forgatják, messze vannak egymástól, s mégis sokkal közelebb. Mérséklődnek a temperamentumok, egyik is, másik is enged a tűzből, egy-egy nyájas szó innen is, onnan is, egyszóval a Ház udvarol egymásnak.
Szelíd diskurálások folynak a padokban. Ellenzékiek, kormánypartiak össze-vissza telepednek. Ha így most elsüllyedne ez a nagy cirkusz, ezer év múlva az ásatásoknál ugyancsak nehéz volna megismernie az akkori Rómer Flórisnak, melyek ezekből a szélsőbaloldali, s melyek a mameluk csontok.
De a legnagyobb zavarba akkor is Éber Nándor ejtené a tudományt, hogy hát az ugyan mi lehetett!
No de ne beszéljünk fantasztikus dolgokról most, mikor ilyen szomorú téma van tárgyaláson, mint a közadók. Miniszterek és sajtó csodálkoznak, miért nem érdeklődik a közönség e javaslat iránt.
No, ma megmagyarázta valaki.
– Hát, csak azért nem érdeklődnek, mert olyan ember sok van, akire adókat vetnek, de olyan ember is sok van, aki meg van győződve arról, hogy már azokat nem fogja megfizetni. S annak mindegy, akárhogy kezelik is azt, amit ő be nem fizet.
Ez aztán olyan vaslogika, hogy énelőttem tökéletesen ki vannak mentve az abszens képviselők, a közönyös adózók és a közönyös adókezelők.
Ennél fogva gyerünk ki a folyosóra, mint rendesen. Nyugodjunk bele abba, hogy most nincsenek nagy kérdések (mióta Szalay Imre szabadságot vett), elégedjünk be az apró versengésekkel, melyek a nagy vihar lezajlása után még megmaradtak.
Hiszen minden attól függ, hogy miképp tekintjük, nagyítva-e vagy kicsinyítve?
Ha egy hölgy azt mondhatta a minap a karzaton, hogy Móricz Pált nagyon szeretné ezerszeresen megkisebbítve zsuzsunak az óraláncára – miért ne törekedhessünk mi kis dolgokat megnagyítani?
De tovább megyek, hiszen ezek tulajdonképpen nem is kis dolgok.
Sőt inkább bizonyos fontossággal bírnak, mert a pártok erőkifejtésének határozott szimptómáit viselik magukon.
Andrássy Tivadar addig-addig gondolkozott, addig tanulmányozta a szabója javaslatait, míg egyszer olyan ruhában állított be a tisztelt Házba, hogy derék Lits Gyulánkat kiverte az irigység szeplője.
Látván ezeket Meszlényi Lajos, éjt nappá egybefűzve még egy különb, tarkább öltözetet fundált ki… Lits Gyula most már lázba esett.
György Endre megtekintvén mind a két urat, mint zsüri nem bírta még mai napig sem elmondani az ítéletet, melyik a fessebb, melyik az elegánsabb.
Hanem erre vérszemet kapott a habarékpárt. Hát már mindenben hátrább maradjunk? Hát már mi éppen ne számítsunk semmiben? Küldjünk mi is bajvívót a vitézi tornára.
Pulszky Gusztira esett a választás, ő álljon versenyre. De Guszti azt mondta, inkább megházasodik. Végre is Fenyvessy Feri bízatott meg, hogy vegye fel a kesztyűt a függetlenségi párt Meszlényijével és a kormánypárt Andrássyjával.
S azóta napról napra folyik a három párt közt a rettenetes ádáz verseny! Lehetetlen színű mellények, csodálatos alkotású kabátok, halhatatlan emlékű nadrágok jelennek meg az érdemes képviselők külső idomain élő tanúságául annak, hogy igenis van izmos pártélet, s van még nemes küzdelem Magyarországon.
Ma az Andrássy napja volt… hanem hát ez végre is egy örök vita, melyben nem lehet pontot csinálni.
De ez a kérdés csak a fiatalságot foglalkoztatja, az öregek a csángó kérdésen tépelődnek.
A legmérgesebb valamennyi között gróf Bánffy Béla, aki különben eleitől fogva mondogatta, hogy lassabban a testtel.
Ma egyébiránt többen fakadtak ki keserűen.
– Nem kellett volna belekezdeni, míg biztos egzisztenciát nem csinálunk valamennyinek.
Valaki jellemzően jegyezte meg:
– Ami eddig történt se egyéb, minthogy Kutlánya vállalkozónak behoztunk közköltségen ezer munkást! Legboldogabbak ilyenkor a függetlenségiek, az ő vállukon semmi gond. A diadal mámora is tart még. Herman vidáman méregeti a folyosókat a »megtisztított levegőben«.
– Miről gondolkozol, Ottó? – kérdi a megérkezett Ugron.
– Szellemileg fütyörészek – felel I. Ottó. Mert így vannak ők: Eötvös az I. Károly, Mocsáry II. Lajos, Ugron pedig I. Gábor. Irányi penzionált monarcha. Cím, civillista nélkül.
Általában ma nagyon fiatalos volt a folyosó, úgyhogy az ember első pillanatra azt hihette volna, hogy az egyetemen van, ha ott nem látta volna otthonosan diskurálni egy szögletben Biasinit. De már így mégse lehet! Biasini nem volna ott így otthon.
– Ki az ott, olyan ismerős, aki Berzeviczyvel beszélget?
– Berzeviczyvel? Hát hallotta-e már, hogy Berzeviczyt viszik?
– Hova viszik?
– Jegyzőnek.
– Hála istennek. Megérdemli. Okos fiatalember.
– Hüm! – mondja Herman – nem szeretem, ha az okos emberek emelkednek a kormánynál, mert ezek nem követnek el annyi hibát.
– De ki az a másik mellette?
– Az? Hát még nem mondtam? Reviczky Károly, a mi emberünk. Jeles, derék fiatalember.
– Lehetetlen. Hiszen én egyszer arról azt írtam, hogy nem létezik, mert soha sincs itt.
– Ejnye!
– És a jámbor esztergomiak elhitték. Pedig hát ha ő az, akkor ismerem, mindig látom, hiszen egyike a legszorgalmasabb ülöncöknek.
– No, hát írja ki ezt is az esztergomiaknak.
– Megteszem. De jól ösmerem Esztergomot. Ezt már nem fogják elhinni.
Elég a triccs-traccsból ennyi, tán mégis nézzünk be még búcsúzóul a t. Házba, hol is immár a 30-dik § felé jár a bölcsesség óramutatója.
Erről a szerencsétlen paragrafusról pedig az volt elvégezve, hogy ki fog a nyaka töretni, s kificamított lába helyett tesznek oda egy csámpásat, a görbe orra helyére egy piszét, s mindezt atyai engedelemmel.
Szapáry maga csinálta ki Teleszkyvel, hogy a 30-dik §-nál milyen módosítványt adjon be.
A jeles státusférfiú elvállalta, hogy mindezek a megállapított dolgok az ő fejében villannak meg a 30-dik paragrafusnál.
De Teleszky kiment a folyosóra, s magával vitte a fejét is. A 30-dik § pedig közeledett.
– Hol van Teleszky?
Kezdik Teleszkyt keresni.
Valaki azt mondja: »Teleszky hazament«.
– Meg kell nézni a felsőkabátját. Itt van-e?
A felsőkabát ott volt, de Teleszkynek se híre, se hamva. Szapáry izgatottan, kétségbeesve feszeng. Panaszolja öreg praktikus minisztereknek, mi a baja, mit kellene tenni.
Végre is Trefort találja el:
– Gyerekség az egész! Ha nincs püspök, csinálok egyet, de mindég megígérem kettőnek. Ha nincs Teleszky, te is csinálj egyet, mert ha aztán kettő van, sebaj. A prakszis beszél belőlem.
Szapáry hát hirtelen betanította Hegedüs Sándort pót-Teleszkynek. Az adta volna be a módosítványt, már éppen a száját illesztgette hozzá, mikor éppen knapp megjött nagy lihegve a valóságos, igazi Teleszky.
– Látod – mondja Trefort elérzékenyülve –, a mameluk nem vesz el, barátom, sohasem.
